Bármely papagájból lehet politikaigazdaságtan-szakember

Bernanke nézeteivel nehéz ellenkezni, amikor azt mondja: a közgazdaságtan hasznos lenne, ha a közgazdászok valóban McCulloch papagájainak módjára viselkednének, azaz ténylegesen a kínálattal és a kereslettel foglalkoznának. Magam inkább azt gondolom, a közgazdaságtan nagy részét olyan közgazdászok tették hiteltelenné, akik képtelenek voltak felérni McCulloch papagájainak szintjére.

Vegyük például azt a manapság az USA-ban gyakorta ismételt állítást, amely szerint a munkanélküliség enyhítését célzó kormányzati próbálkozások úgyis elbuknak, mert a jelenlegi, magas amerikai munkanélküliség strukturális jellegű. Utóbbinak pedig az az oka, hogy a hibás gazdasági számítások miatt az ország nem rendelkezik megfelelő produktív erőforrásokkal, amelyekre szükség lenne a háztartások és az üzleti szféra igényeinek kielégítéséhez. E nézet képviselői szerint a probléma inkább a produktív kínálat elégtelenségében keresendő, semmint az összkereslet hiányában.

Arra már egy átlagos papagájnak is könnyen válaszolnia kell, hogy az eladások esését vajon a kínálat vagy a kereslet szűkössége váltotta ki. Ha a forgalom csökkenését – a bőséges kínálat közepette – a kereslet elégtelensége okozza, akkor a trendektől elmaradó eladásokat az árak csökkenése kíséri. Ha ezzel szemben a forgalom – bőséges kereslet megléte mellett – a szűk kínálati keresztmetszet miatt csökken, akkor a mennyiség visszaesésével egyidejűleg az árak emelkedni fognak.
Mit látunk mi most ezen lehetőségek közül? Az egész amerikai gazdaságban nyoma nem látszik annak, hogy akár a bérek, akár a termékek árai a vártnál gyorsabban emelkednének. Annak sincs jele, hogy egyes helyeken hiány jelentkezne jól képzett munkaerőből vagy termelőkapacitásokból.

McCulloch papagája ezt megdönthetetlennek kiáltaná ki. Jelenleg egyidejűleg áll fenn a csökkenő infláció és vele együtt a nagyarányú munkanélküliség, továbbá hiányoznak a szűk munkaerő-kínálatból eredő kiugróan magas bérek. Mindez pedig azt sugallja, hogy az állástalanság magas szintjére felhozott kínálatoldali magyarázatok erősen eltúlzottak.
Vagy vegyünk egy további, manapság fölöttébb gyakorta hangoztatott állítást, amely szerint kudarcra vannak ítélve a kormány további keresletösztönző próbálkozásai, mert olyan időpontban hozzák magukkal az államadósságok növekedését, amikor a pénzügyi piacok bármikor kibillenhetnek. Ha az adósságteher-viselő kapacitásukat maximálisan kihasználó kormányok jelenleg vennének fel további hiteleket vagy bocsátanának ki újabb garanciákat, azzal halálos csapást mérnének az üzleti bizalomra – hangzik az okfejtés.

Egy megfelelően képzett papagáj – eltérően a mai kor számos közgazdászától – megkérdezné, hogy az államadósság mai szintje által okozott gazdasági problémák vajon a kormány saját adóssághalmozásának szintjét vagy a magánszektor által megkövetelt közadósság képzését tükrözik-e inkább. Ha az állam saját adósságkínálatának túl magas szintjéről lenne szó, akkor a kibocsátott papírok túl alacsony áron, illetve magas kamatok mellett kerülnének forgalomba. Ha viszont a probléma az lenne, hogy az adósságpapírok iránt túl nagy a kereslet, akkor viszont a kötvénykibocsátás magas árak és alacsony kamatok mellett menne végbe.

Nézzük meg, hogy miként áll ez a helyzet az USA és több más állam esetében. Egy papagáj számára ez nem kérdés: a közadósság problémája nem abban nyilvánul meg, hogy a kormányok olyan mennyiségben bocsátottak volna ki kötvényeket, amitől elillant volna a befektetők bizalma. Épp ellenkezőleg, a kormányok túl kevés adósságpapírt hoztak forgalomba ahhoz képest, amire a hatalmas magánszektornak szüksége lenne, hogy a felhalmozott gazdagságot megfelelő helyen tudja parkoltatni. A probléma – mondaná a papagáj – éppen abban áll, hogy a háztartások és az üzleti vállalkozások továbbra is szeretnének biztonságos és jó minőségű eszközállományt kiépíteni, továbbá a jelenleg termelt javak, illetve kínált szolgáltatások fogyasztását szívesen cserélnék fel a kormány által elégtelen mennyiségben kínált adósságpapírokra.

Ha gazdaságtörténészek megvizsgálják a múl századi nagy válság tanulságait, nyilvánvalóan egyetértenek abban, hogy az akkori visszaesés tartama és mélysége inkább tükrözi a kormányok próbálkozásainak elégtelenségét, semmint a túl meszszemenő kísérletezést. A gazdaságtörténészek abban egyetértenének a papagájjal, hogy a csökkenő árak megmutatták, a makrogazdasági problémát az akkor termelt javak és szolgáltatások iránti elégtelen kereslet okozta. Emellett a biztonságos, jó minőségű államadósság utáni kamatok alacsony szintje igazolja, hogy a biztonságos eszközök kínálata – legyen az a jegybankok kínálta olcsó pénz, a bankoknak nyújtott állami garanciák vagy deficitköltésből származó állampapír – túlságosan csekély volt.
A kérdés, amely misztérium marad, nem más, mint miért van manapság oly sok közgazdász, aki nem tudta, hogyan kell mondani: „kínálat és kereslet, kínálat és kereslet”.

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org