Egyre több az uniós országok "vesztenivalója"

Tény, hogy akad jó néhány bomlasztó jelenség. A taglétszám huszonhétre bővülése ugyan nem ásta alá – miként már akkor sokan várták – az unió működőképességét, de további tehertételként szélesítette a tagállamok közötti eltéréseket és persze ezzel az érdekek növekvő széthúzását is. Ami azonban nem a „régi gazdag” és az „új szegény” tagok közötti leegyszerűsített érdekellentétben jelenik meg, hanem abban, hogy növekedett a könnyen bajba jutható és a viszonylag stabil országok köre. Ne feledjük: a gazdasági válság egyaránt szedett segítségre szoruló áldozatokat „régi” és „új” tagok körében, miközben láthatóan már a nettó befizetők táborát és gondolkodását erősíti az „újak” közül például Szlovénia, Csehország és Észtország.

Tény, hogy a gazdasági-pénzügyi válság kezdete óta napirenden van az a kérdés, vajon az újabb nehézségek szétverhetik-e első körben az eurót, második körben magát az uniót vagy sem. A válság első napjaiban jelen volt például a nemzeti (protekcionista) intézkedések eszkalációjának a veszélye, amely az EU egységes belső piacának felbomlásához vezethetett volna. „Formál logikai levezetések” alapján sokak számára visszatérően akkor is könnyű volt, ma is könnyű „bebizonyítani”, miért „szükségszerű” az EU szétesése.

Csakhogy a formális logika többnyire hajlamos a legfontosabbal nem számolni: a további veszteségekkel is számolva a politikai szándék megfordulhat.

Tény, hogy az EU egész történetét az egymást követő válságok, kihívások sora jellemzi. Az EU azonban nem e válságok „ellenére”, hanem részben éppen nekik „köszönhetően”, az ezekre adott válaszok nyomán lépett túl a problémákon, minden alkalommal mélyítve az integrációt. Egybenyitotta a piacokat, amikor a kereskedelmi „szklerózis” már a közös piac megfojtásával fenyegetett. Egybenyitotta (a schengeni egyezménnyel) a nemzeti útlevélzónákat – megteremtve egyúttal a bel- és igazságügyi szervek együttműködését –, amikor a munkavállalók szabadabb mozgása és egyúttal a szervezett bűnözés elleni harc vált alapvető szükségletté. Monetáris uniót teremtett, majd az energiabiztonság növekvő sérülékenysége láttán közös energiapolitikát kezdett építeni. És messze még a sor vége.

Valahányszor a tagállamok közötti vita egy újabb kihívás kapcsán a szakítás peremére sodorta a szemben állókat, legyen bár szó a lisszaboni szerződésről, hétéves költségvetésről vagy a görögök – és ezzel az euró – megvédéséről, az egyesek által remélt visszavonhatatlan kenyértörés végül sohasem történt meg. Mert mindenki tudta, hogy az előzmények és a további körülmények összefonódása okán a pillanatnyi ügyben netán születő negatív döntés olyan spirált indíthat el, amely visszamenőleg kockára teheti az addigra már nemzetgazdasági alapvetésként értékelt korábbi integrációs eredményeket is. (Itt érdemes emlékeztetni, hogy az EU-integráció egyik legfontosabb tartópillérének tekintett egységes piac megtartása a szinte minden másban a közösségi normákkal szembemenő brit politikának is alapvető érdeke. Miként brit kezdeményezésre kezdődött például a közös energiapolitika létrehozása is. Azaz Londonnak sem érdeke mindent felszámolni.) És minél inkább az integráció előrehaladottabb fázisában kerül sor egy újabb konfliktusra, egyre több a veszítenivaló is.

„Formális logika” alapján könnyen lehet, hogy a mai nehézségek és érdekkülönbségek önmagukban éppen elég centrifugális erőt gerjeszthetnének egy negatív spirál elindításához. De éppen ennek előre kiszámítható veszélye tartja vissza végül a politikai döntéshozókat attól, hogy visszavonhatatlan lépést tegyenek ebbe az irányba. Mert nemcsak a pillanatnyi helyzetet, hanem az elveszíthető egészet is nézik. Reméljük, még sokáig.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője