Óvatos hatalmi játszmák a Koreai-félszigeten

A múlt hét eleje óta, amikor Észak-Korea – máig sem tudni pontosan, hogy miért (talán mert a G20 szöuli találkozója miatt Phenjan szerint Dél-Korea túlzott médiafigyelmet kapott; talán mert a dél-koreai hadsereg hadgyakorlatot tartott; esetleg az észak-koreai dinasztikus hatalomátörökítés miatt) – tüzérségével megsorozta a vitatott hovatartozású Jonpjong szigetet, a két Korea közötti feszült viszony ismét a nemzetközi sajtó címoldalaira került. Mivel e feszültséget csak tovább fokozta, hogy a hét végén kezdődő négynapos amerikai–dél-koreai közös tengeri hadgyakorlat első napján egy déli ágyú véletlenül elsült és belőtt a két országot elválasztó demilitarizált zónába, éppen itt az ideje, hogy lehűtsük azok kedélyeit, akik egy újabb Korea-közi háborút vizionálnak.

Az ugyanis nem érdeke sem Phenjannak, sem Szöulnak, sem a környező nagyhatalmaknak, legfőképpen nem érdeke annak a Kínának, melynek hosszú idő óta a legnagyobb befolyása van az észak-koreai vezetésre. (Nem véletlen, hogy a hét végén Peking javaslatot tett a Koreai-félsziget nukleáris leszerelését célzó hatoldalú tárgyalások delegációvezetőinek rendkívüli konzultációjára.)

Itt és most csupán három okot említenék meg azzal kapcsolatban, hogy a háború miért nem érdeke gyakorlatilag senkinek.

1. Egy ilyen fegyveres konfliktus óhatatlanul az észak-koreai diktatórikus rezsim bukásához vezetne. Ha Phenjanban nem is, de Pekingben ezt alighanem ugyanolyan jól tudják, mint Szöulban és Washingtonban. S bár ez utóbbiaknak alighanem alapvető érdeke az északi diktatúra bukása (mellesleg a jelenlegi phenjani vezetés távozása ma már érdeke Pekingnek is), korántsem mindegy számukra, hogy miként következik be. Legközvetlenebbül azért nem, mert a phenjani rezsim gyors és káoszt teremtő összeomlása, valamint az ezzel együtt járó milliós menekülthullám valószínűleg nem csupán északon okozna kezelhetetlen humanitárius katasztrófát és válságot, de Dél-Korea és Kína területén is. Ezt pedig alighanem Peking éppúgy el kívánja kerülni, mint Szöul.

2. Ugyancsak fontos látnunk, hogy a phenjani rezsim gyors összeomlása óhatatlanul – és Kína szemszögéből idő előtt – napirendre tűzné a két Korea újraegyesítését, ami Peking számára azért jelentene kihívást, mert vagy kénytelen lenne szembenézni egy Amerika-barát és Washingtonnal szövetséges, egységes Koreával a közvetlen szomszédságában, vagy kénytelen lenne megakadályozni (például baráti fegyveres segítségnyújtás formájában) ennek létrejöttét. Bár ez utóbbi nyilvánvalóan kiverné a biztosítékot délen, de Szöul nem lenne képes megakadályozni Pekinget egy ilyen lépésben még az Egyesült Államok segítségével sem. Az sem valószínű, hogy Washington bevállalna, bevállalhatna egy ilyen konfliktust Kínával. Vagyis Kína, Dél-Korea és az Egyesült Államok egyaránt az észak-koreai rezsim összeomlás nélküli kimúlásában érdekelt.

3. Jóllehet a jonpjongi incidenst követően a dél-koreai média és a közvélemény keményebb fellépést követel a szöuli vezetéstől, valójában Dél-Korea érdekelt a legkevésbé egy az északi rezsim gyors összeomlását előidéző háborúban, mert valószínű győzelmük ellenére stratégiai szempontból épp a déliek veszíthetik a legtöbbet. Nevezetesen a két Korea lassú és Kína által is támogatott, vagy legalábbis tudomásul vett egyesítésének esélyét. Annak az egyesítésnek az esélyét, amelynek Dél-Koreában nem csupán a tervek és az elképzelések szintjén van meg a kidolgozott útja, de szó szerinti értelemben is. Egy kiépített, kétszer négy sávos autópálya formájában, amely Szöultól vezet a demilitarizált övezetig, s amelynek a neve: az Egyesülés útja – mi is lehetne más.
Szöul szemszögéből a legkedvezőbb észak-koreai forgatókönyv alighanem az lenne, ha Phenjanban megbukna ugyan a jelenlegi diktatúra, de fennmaradna egy olyan kommunista vezetés, amely a kínai fejlődési modellt követi – hathatós dél-koreai gazdasági támogatással.

Vagyis ha észak egyfajta különleges gazdasági övezetté válna, gazdasági unióra lépne a déllel, s olyan politikai vezetése lenne, amely piacgazdasági alapon ugyan, de erős központi hatalma révén képes irányítottan modernizálni Észak-Koreát. Szöul ugyanis egy olyan phenjani vezetésben érdekelt, amely nagy tömegben biztosít olcsó, viszonylag képzett és könnyen integrálható északi munkaerőt a déli gazdaságnak.

Ennek a folyamatnak már most is tanúi vagyunk, hiszen a tervek szerint például az észak-koreai keszongi különleges ipari körzetben foglalkoztatott észak-koreaiak számának 2012-re 750 ezerre kell nőnie a mai a 40 ezerről. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a különleges körzetben dolgozó észak-koreaiak ma havonta átlag 70 dollárt keresnek, vagyis nagyjából felét annak, amit kínai, s a harmincadrészét annak, amit déli társaik, talán érzékelhetjük, hogy perspektivikusan mekkora üzlet lehet majd az egyesülés Dél-Korea számára.

Persze komoly kiadásokkal is jár majd, hiszen a szöuli közpénzügyi intézet számításai szerint az első évtizedben a déli költségvetés évi 12 százalékát emészti fel az északiak felzárkóztatása, s bár ezt követően már ennél kisebb arányát, de akár néhány évtizedig is eltarthat majd… Az intézet öszszességében 1000 milliárd dollárra teszi az egyesülés összköltségét, ez persze sok, de mégis csupán feleannyi, mint amennyibe Németország egyesítése eddig került.

Meg egyébként se sajnáljuk annyira a délieket: az egyesülés révén ingyen jutnak majd atom- és rakétatechnológiához, egy több mint egymilliós hadsereghez, egy kiépített és hatékony kémhálózathoz, az észak-koreai nyersanyagokhoz, természeti kincsekhez és piachoz, több millió viszonylag képzett, reggeltől estig dolgozni képes munkáshoz, s ami talán ennél is fontosabb, egy olyan gazdasági potenciálhoz, amellyel a számítások szerint harminc-negyven év múlva utolérheti Franciaországot, Németországot, sőt Japánt is. Vagyis valódi regionális nagyhatalommá válhat.

A szerző biztonságpolitikai szakértő