A csődtörvényről – pontosabban és megfontoltabban

A szerzőknek igazuk van abban, hogy egy, a piaci körülményeknek megfelelő csődtörvény jobban szolgálhatja a hitelezők érdekeit, a felszámolási eljárásokban a hitelezői követelések nagyobb arányú megtérülése, az eljárások gyorsabb befejezése növelheti a gazdaságban rendelkezésre pénzmennyiség forgási sebességét.

A szerzők szerint a magyar csődtörvény túlzottan adóspárti, és pozitív példaként az amerikai csődjogi szabályozást említik. A tény az, hogy a magyar csődtörvénnyel az a baj, hogy nem világos, hogy kit (hitelezőt, adóst, munkavállalókat), illetve, hogy milyen célokat támogat. Az amerikai csődtörvényről pedig közismert, hogy az egyik leginkább adósbarát csődjogi szabályozás a világon szemben az európai országokkal, beleértve az Egyesült Királyságot is, amelyek inkább hitelezőpárti szabályozást alkalmaznak. A gazdasági válság kiváltotta csődtörvény-módosítási hullámban érdekes módon a két fél ellentétesen reagált. Az Egyesült Államokban a csődtörvény hitelező-védelmi, míg Európában az adóst védő elemeit erősítették.

A szerzők hivatkoznak a gyors amerikai eljárásokra, pedig az amerikai csődtörvényben csak nemrég határozták meg a reorganizációs terv benyújtásának kötelező határidejét, mivel ennek hiányában a csődeljárások, illetve a reorganizáció típusú eljárások évtizedre is elnyúlhattak. Az amerikai csődtörvény a reorganizációt szabályozó eljárásának (Chapter 11) elnevezése alapján kialakult az ún. Chapter 22 és Chapter 33 gyakorlata, amely arra utal, hogy ugyanazon cég ellen több alkalommal is indult egymást követően csődeljárás. Ezek a jelenségek sem az eljárások gyors, felszámolással végződő lezárására utalnak, és nyilván a hitelezők számára is komoly problémákat jelentettek, ugyanakkor munkahelyeket és jelentős termelői-szállítói kapcsolatokat őriztek meg. Ezzel ellentétesen, Európában a gazdasági válság kialakulását követően inkább adósok érdekeit védő intézkedéseket erősítették, beszélhetünk erről akár az angol, a francia, a német vagy egy közelebbi példát említve a cseh csődtörvény módosítása esetében. Az európai módosítások követendő példaként használták az amerikai csődtörvényt, még akkor is, ha annak adaptációját egyedi megoldásokkal valósították meg.

A felszámolók kijelölése kapcsán javasolják a szerzők, hogy a felszámolók kijelölésére a hitelezők kapjanak jogot, mivel felmerül a gyanú, hogy a felszámolók kijelölése sajátos gazdasági (magán-) érdekek mentén történik. Ilyen gyanú valóban volt, de ennek következményeként, mint az már sokak számára ismert, a felszámolóknak az egyes eljárásokban történő kijelölése 2010. július 1-től elektronikus módon, számítógépes program alkalmazásával történik. A kijelölési eljárást olyan bíró végzi, aki a felszámolási eljárásban nem vesz részt. A hitelezők általi kijelöléseknél is előfordulhatnának visszaélések, például valamelyik hitelező tanácsadójaként a felszámolási eljárást megelőzően eljáró szakértő kapna a bekövetkező felszámolási eljárásban kijelölést. Ennek negatívumaival már az Egyesült Királyságban is foglalkoznak.

Hibásan közlik a szerzők, hogy felszámolónak/ vagyonfelügyelőnek csak a Felszámolók és Vagyonfelügyelők Országos Egyesülete (FOE) tagját lehet kijelölni. A FOE tagság nem kötelező a felszámolók számára, a kijelölés a korábban a Pénzügyminisztérium, most pedig a Nemzetgazdasági Minisztérium által vezetett Felszámolói Névjegyzékről történik. A korábbi kormányok nem támogatták a felszámolók és vagyonfelügyelők kamaraalakítási törekvéseit, sőt nem olyan régen, bár még az előző kormány idején, a FOE-től elvették azt a jogot, hogy Etikai Szabályzatának súlyos megsértése esetén javaslatot tehessen a vétkes felszámolónak a Felszámolói Névjegyzékből való törlésére. Míg az Ügyvédi,- Könyvvizsgálói,- Végrehajtói Kamara számára biztosított az erős szakmai és etikai kontroll lehetősége megfelelő feltételek és szankciók biztosításával, ez a lehetőség a felszámolók esetében nem áll fenn. Így abban igazuk van a szerzőknek, hogy a felszámolók szakmai és etikai felügyelete nem biztosított megfelelően, azonban ez legkevésbé a felszámolók hibája.

A szerzők elemzik a biztosított és nem biztosított hitelezői igények megtérülésével kapcsolatos problémákat. A biztosított hitelezők elsősorban a pénzintézetek jelentik. Azt sokan tudják, hogy a gazdasági válság, amit angolul credit crunch-nak, hitelmegszorításnak is neveznek, a pénzintézetek (elsősorban amerikai) helytelen hitelezési és forrásteremtési gyakorlatából származott, mely összefüggésben volt a szerzők kiindulási pontjával, a pénz forgási sebességével. Az amerikai pénzintézetek a hitelezésből származó követeléseiket értékpapírosították, majd értékesítették, szétterítették a világ pénzintézetei között, így növelve meg a rendelkezésre álló pénz mennyiségét, illetve forgásának sebességét, forrást teremtve újabb, megalapozatlan, nem megfelelően biztosított ügyletek finanszírozásához. A magyar bankok részéről ilyesmi nem történt, azonban a felszámolási eljárásokban előfordulnak erősen túlértékelt biztosítékok. A válság ágazatokat tett tönkre, elég csak az építőipart, az autó kereskedelmet említeni, de a szállodaipar is súlyos veszteséget szenvedett el. Ezen ágazatok hitelbiztosítékai jelentős mértékben leértékelődtek. A felszámolások során láthatóak olyan jelenségek is, amikor egyes pénzintézeti alkalmazottak megsértik vagy megkerülik a pénzintézet hitelezésre vonatkozó szabályozását, amelyek felszámolás esetén szintén a megtérülés kisebb arányához vezetnek.

A nem biztosított hitelezőknek valóban nem könnyű a helyzete a felszámolási eljárásokban. De csak nézzük az építőipari ágazatot. Az ágazati szereplők számára nyilvánvaló, hogy a kialakult többszörös alvállalkozói szerkezet, az ágazatban résztvevő vállalkozások aránytalanul magas száma, a gyenge piaci pozícióval rendelkező szereplők aránya jelentős kockázati tényező. Az autókereskedelemben vagy a szállodaiparban is beszélhetnénk a mesterséges felpumpált kereslet kiváltotta túlzott kapacitásokról, és annak a válság bekövetkeztében előálló következményeiről.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a csődtörvénnyel vagy a felszámolókkal kapcsolatban minden rendben lenne, csak azt, hogy a probléma komplexebb attól, hogy egy egyszerű törvénymódosítással vagy a felszámolók kijelölésének változtatásával meg lehetne oldani.

2009. szeptember 1-től már az V. csődjogi Novella van hatályban, amely jelentős mértékben módosította elsősorban a csődeljárás szabályait. Még a módosítás hatályba lépése előtt jeleztem ezeken a hasábokon a módosítás gyengeségeit, és az új csődeljárási szabályozás alkalmazása nem cáfolta feltételezéseimet. Az új szabályozás alapján indult csődeljárásokban szinte kivétel nélkül csak pénzügyi reorganizációra kerül sor, annak is a legprimitívebb formájára, a hitelezőktől azt várják el, hogy engedjenek követeléseikből. Nincs arról szó, hogy a tulajdonosok pénzt tennének az adós vállalkozásba, hogy emelnék a társaság tőkéjét vagy esetleg adósság-tőke konverzióra kerülne sor. Operatív reorganizációra pedig nem is kerül sor. Egyébként érthetően, az új csődjogi szabályozás egyiket sem ösztönzi. Ugyanakkor az adós vállalkozások régi jó magyar hagyományoknak megfelelően elkezdték az új szabályozás visszaélésszerű alkalmazását. Erre a hitelezők azzal válaszoltak, hogy nem jelentik be a hitelezői igényüket a csődeljárásban, mivel a törvény szövege nem határozza meg, hogy a hitelezői igény bejelentésének elmulasztása jogvesztő lenne, így egy későbbi felszámolási eljárásban is bejelenthető, illetve sikeres egyezség esetén is érvényesíthető. Mint írásom elején jeleztem, a magyar csődtörvény egyik nagy hibája, hogy nem tudni kinek az érdekét védi, milyen értékeket szolgál.

A fizetésképtelenségi eljárásokkal foglalkozó szakértők számára nyilvánvaló, hogy egy új, modern szemléletű, világos célok alapján kialakított csődtörvény, a felszámolók jogállásának meghatározása, szakmai és etikai felügyeletének megoldása sokat javíthatna a jelenlegi helyzeten. 2004-ben született egy kormányhatározat, mely az akkori Miniszterelnöki Hivatalt bízta meg az új csődtörvény megalkotásával. A törvényelőkészítő munka jelentős számú szakértő bevonásával megkezdődött, azonban amikor az új csődtörvény előkészítésének felügyelete az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumhoz került, a lendület megtört, majd az új törvény megalkotása lekerült a napirendről. Csak megjegyzem, hogy kevés olyan rendszerváltó ország van, amely jelenleg is a rendszerváltás utáni első csődtörvényével szabályozná a fizetésképtelenségi eljárásokat. Nemrég a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium munkatársainak és a FOE elnökének megbeszélésén az hangzott el, hogy a csődtörvényt jogharmonizációs okokból nem lehet lényeges módon módosítani, ami nagyjából azt jelentheti, hogy a tagállak csődjoga szempontjából az Európai Unión belül nincs jogharmonizációs kényszer, ezért nekünk nem is kell a szabályozáson lényegesen javítani.

Ez egyrészt azért butaság, mert láttuk, hogy a válság hatására az Unió tagállamai jelentős mértékben igyekeztek javítani csődjogi szabályaikon, figyelembe véve a határokon átnyúló fizetésképtelenségi eljárásokat szabályozó 1346/2000. számú Európa Tanács-i Rendelet egyre gyakoribb alkalmazását is, mely lehetővé tette az adós vállalkozások számára, gyakran hitelezőik egyetértésével, hogy az ellenük kezdeményezett fizetésképtelenségi eljárásokat olyan tagállamba helyezzék, ahol a csődjogi szabályozás kedvezőbb számukra.

Ez a fejlettebb tagállamok körében egyfajta jogalkotási versenyt indukált annak érdekében, hogy minél kedvezőbb környezetet alakítsanak ki a fizetésképtelenségi eljárások lebonyolítására. Másrészt az Európai Unió 2010 áprilisában tette közzé azt a tanulmányt, amelyet az INSOL Europe (a felszámolók európai szervezete) szakértőinek közreműködésével készített, és amely azt vizsgálta, hogy milyen módon és milyen pontokon lehetne harmonizálni az egyes tagállamok csődjogi szabályozását. A csődtörvény módosításával foglalkozó jogszabály-előkészítőknek érdemes lenne körülnézniük, hogy mi történik Európában, hogy most az új kínai, igen modern csődjogi szabályozást ne említsem, és figyelembe venni a jogszabály-alkalmazók által jelzett hiányosságokat, problémákat.
 
Csia László
Felszámolói és vagyonfelügyelői szakközgazdász