"Az eurózónát nem a gyors meggazdagodásra találták ki"

Luxemburgot és Finnországot leszámítva az euróövezet minden tagállamában meghaladta a GDP 3 százalékát az államháztartás hiánya a 2009-es pénzügyi évben. Görögországban, Spanyolországban és Írországban a deficit 10 százaléknál is nagyobb volt. Az euróövezet államaiban egy év leforgása alatt közel 10 százalékpontnyival növekedett a GDP-arányos államadósság: a 2008-as 69,3 százalékról 78,7 százalékra ugrott 2009-ben.

Ami Németországot illeti, a 2010-es költségvetés rekordöszszegű, jóval 50 milliárd euró feletti költségvetési hiánnyal számolt. A közületi szektor adóssága meghaladja az 1700 milliárd eurót, ez közelít a GDP 80 százalékához. Az utána fizetendő kamatok szintje a német költségvetés több mint 10 százalékára rúg, ez az adósságheggyel arányosan tovább növekszik, különösen, ha a kamatszint maga is emelkedik.

A pénzügyi válság és a rá következő recesszió azonban csak részben okolható a kialakult magas adósságszintért. Az igazság az, hogy számos európai és G20-állam jóval a lehetőségei felett élt, ezalól a fiskális mintagyerekként számon tartott Németország sem kivétel. A kormányok még a jó időkben is sokáig költöttek többet a bevételeiknél. Ennél is roszszabb, hogy egyesek annál is többet költöttek, mint amennyit viszonylag könnyen vissza lehet fizetni, mivel a lakosságuk elöregedése miatt gyengül a gazdaságuk hosszú távú növekedési potenciálja. Ez a tékozlás vezetett ahhoz az adósságszinthez, amely fenntarthatatlanná válik, ha nem cselekszünk.

Válaszként Németország 2009-ben elhatározta, hogy szigorú fiskális szabályokat vesz fel az alkotmányába. A Schuldenbremse vagy „adósságfék” arra kötelezi a szövetségi kormányt, hogy a strukturális deficit 2016-ra ne legyen nagyobb a GDP 0,35 százalékánál, a tartományok szintjén pedig egyáltalán nem lehet szerkezeti hiány 2020-ra. A kötelezettséget a jelenlegi kormány nyilván betartja, ami azt jelenti, hogy a strukturális deficitet 2016-ra leszállítja tízmilliárd euró körüli szintre, ez nagyjából évi hétmilliárdos hiánycsökkentés.

Az idén a jóléti juttatások a szövetségi kiadások több mint felét képviselik, ezért azoknak a legalább mérsékelt lefaragását nem lehet elkerülni. Ilyen fiskális konszolidáció azonban csak akkor hajtható végre, ha azt a többség szociálisan igazságosnak érzi. Az áldozatvállalásból a szociális segélyben részesülőknek ugyanúgy ki kell venni a részüket, mint a cégeknek és a köztisztviselőknek. A német nagyvállalatoknak a még meglévő szubvenciók lefaragásával, illetve a nagy energiaszolgáltatókra, a légitársaságokra és a pénzügyi szektorra kivetett adók növelésének formájában kell hozzájárulni a stabilizációhoz. A köztisztviselőknek tudomásul kell venni a már beígért fizetésemelések elmaradását, a hadseregben pedig szerkezeti átalakítások révén kell elérni évente hárommilliárd eurós megtakarítást.

A kötelezővé tett német fiskális szabályoknak példaként kellene szolgálniuk az euróövezet többi állama számára. Hasonló kötelezettségek vállalásából egyetlen ország sem vonhatja ki magát, ha vissza akarja szerezni a piacok és saját polgárainak bizalmát. A legfrissebb kutatások szerint ha az adósságteher elér egy a fenntarthatóság szempontjából kritikus pontot, utána a több deficit inkább fékezi, semmint élénkíti a növekedést.

Az európai gazdaságpolitikusoknak a görög válság jelzést adott arra, hogy ne hagyják a végtelenségig növekedni az államadósságot. Az EU helyesen járt el, amikor – az euró stabilizálása végett – rövid lejáratú segítséget nyújtott Athénnak és létrehozta az Európai Pénzügyi Stabilizációs Alapot (EFSF). Ez ugyan fontos lépés volt a bizalom helyreállításához vezető úton, a görög válság azonban rámutatott az európai fiskális rendszer szerkezeti gyengeségeire. E fogyatékosságokat pedig nem lehet azzal orvosolni, hogy a problémakupacra még rádobjuk más országok pénzét.

Magam részéről az EFSF-re mint ideiglenes, hiánypótló intézkedésre tekintek, amely addig alkalmazható, amíg orvosolni lehet a stabilitási és növekedési paktum fogyatékosságait, megerősítve annak szankciórendszerét. Az euróövezet hatékonyabb válságmegelőző és -megoldó mechanizmusának megteremtéséhez meg kell erősíteni a stabilitási paktum preventív és korrekciós szabályait. Az Európai Monetáris Unió (EMU) rendelkezéseit durván megsértő tagállamokra a megfelelő szankciókat sokkal gyorsabban, kevesebb politikai beavatkozással és keményebben kellene kiszabni.

A hitelfelvételekre és a kiadásokra Németország és Franciaország szigorúbb szabályokat javasolt, az azokat megszegő országokra félig automatikus módszerrel kirovandó szankciókkal alátámasztva. Ha pedig valamely ország ismételten figyelmen kívül hagyja a túlzott deficit csökkentéséről szóló, neki címzett ajánlásokat, vagy meghamisítja a statisztikai adatokat, akkor be kell fagyasztani a neki járó uniós segélyeket, és fel kell függeszteni a szavazati jogát.

A monetáris uniót nem orvosságnak szánták a tagországok számára, sem pedig a gyors meggazdagodás modelljéül a spekulánsok részére. Olyan rendszernek sem terveztük, amely a gazdagabb tagállamoktól elveszi és a szegényebbeknek újraosztja a pénzt, akár valamiféle közös eurókötvény, akár közvetlen fiskális transzferek formájában. Az sem fog menni, hogy egyes államok folyamatosan deficiteket halmoznak fel, és ezzel rontják a maguk hitelképességét és az euró stabilitását.

Az EMU-t úgy tervezték meg, hogy bátorítsa a szerkezeti reformokat. A tékozló tagországoknak a stabilitási paktumba, illetve a többi kormány azon figyelmeztetésébe kellett volna ütközniük, hogy éljenek a lehetőségeik keretei között, és erősítsék meg a versenyképességüket. Sajnos Németország korábbi, szociáldemokrata kormánya gyengítette a stabilitási paktumot, amikor az számára kényelmes és alkalmas volt. Berlin ezzel a kevésbé versenyképes tagállamokat szinte ösztönözte a béremelésekre, a közületi szektor felduzzasztására, és félrenézett, amikor az olcsó hitel gyorsan táplálta az adósságok hizlalását és az eszközárbuborékok kialakulását.

Még több adósság felhalmozása árán képtelenség elindítani a tartós növekedést vagy megelőzni egy újabb szuverénadósság-válságot Európában (vagy bárhol másutt). Az európai államoknak meg kell lelniük annak a módját, miként lehet az államadósságot növekedésbarát módon lefaragni. Ez megoldható: Németország leszállítja az adósságterheit, miközben megszilárdítja hosszú távú növekedési kilátásait. A növekedésbarát deficitcsökkentés – a tagállamok fiskális rendszerének megerősítését célzó ajánlásokkal együtt – amolyan sorvezetőként szolgálhat az európai gazdasági kormányzás számára.

Wolfgang Schäuble Németország pénzügyminisztere

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org