Euróválság, magánnyugdíj-kérdések - Kiegyező EU-csúcs?

Két-három hete még vészesen szembeállító kérdések sokasága tarkállott a csütörtök–pénteki csúcs lehetséges napirendjén. Kezdve az euróválság kapcsán többek által erőltetett olyan felvetésekkel, mint az Európai Pénzügyi Stabilitási Alap 440 milliárdos uniós forrásának a radikális kibővítése vagy az EU-kötvény megteremtése és kibocsátása – mindkettő vörös posztó Berlin szemében, és német részről kategorikusan elvetik. Folytatva annak lehetőségével, hogy a jövőbeni költségvetési hiányok számításának mikéntje miatt nyolc tagállam – élükön Lengyelországgal – késznek ígérkezett nyugdíjreform-problémáját a csúcs asztaláig is elvinni.

Arról az apróságról nem beszélve, hogy eközben néhány hete még úgy tűnt, nem lesz kész időre a 2011-es EU-költségvetés, illetve, hogy – részben ehhez is kapcsolva – a költekezési hajlandóság elvi kérdéseit feszegetve elsősorban a brit kormány könnyen bedobhatja, hogy a GNI hány százalékánál kellene meghúzni a következő többéves pénzügyi keretnél a plafont. Jól értesült források már azt is tudni vélték, hogy brit részről 0,8-0,9 százalék mellett hadakoztak.

Aztán két nappal a brüsszeli csúcs előtt az ég mintha kezdene fokozatosan kitisztulni. A lengyelek nyugdíjreformügyét az Európai Bizottság újabb tervezete immár megértőbben kezeli, így Varsó is visszakozni látszik, a 2011-es közösségi büdzsét pedig jó eséllyel csütörtök délutánig mégiscsak megszavazza majd az Európai Parlament. Cserébe David Cameron sem feltétlen most akarja majd többéves költségvetési plafonszámokkal borzolni a kedélyeket, miközben a hírek szerint Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke egyelőre nem fogja erőltetni az EU-kötvény és az alapemelés kérdését. Látványos egyetértés várható viszont a körül a néhány mondat körül, amelyekkel – ha elfogadják őket – jövőre megkezdődhet az uniós alapszerződés gyorsított eljárású módosítása, hogy 2013-tól új „Európai Stabilitási Mechanizmus” válthassa fel a jelenlegi idegleges eszközöket. A szövegtervezet voltaképpen már készen van, bár azt is el kell ismerni, hogy itt talán a csúcsra marad azon német óhaj elbírálása, hogy vegyék bele a magánszektor bevonásának a lehetőségét, valamint, hogy az új mechanizmust csak „legvégső eszközként” lehessen igénybe venni. De még ezek kapcsán sem kizárt, hogy a csúcsig hátralévő nagyköveti és miniszteri egyeztetések során mindenki kedvére „kivasalják” őket.
Akkor tehát az egész megelőző nyilatkozatháború csupán üres hangulatkeltés lett volna? Nyilván másról van szó. Az ír válság, a portugálok elleni spekulációk erősödése láthatóan ismét – a túlzott nemzeti szempontokat felülíró módon – előtérbe tolta a közös érdekek tiszteletét, illetve annak felismerését, hogy mi veszíthető ennek híján. Cameron például vélhetően nem adta fel a következő többéves büdzsé megnyirbálásának a szándékát, de azt is belátta, hogy az ír válság közvetlen brit érdekeket sérthet, és nem biztos, hogy az előbbi kérdés exponálásának most van a legkedvezőbb időzítése, amikor az utóbbi – meg általában az euró stabilitása – a tét. (Londonban nyilván azt is felmérték, hogy az egész akciót amúgy is célszerű lehet újra tervezni, mivel a novemberben kiadáscsökkentést szorgalmazó „tizenhármakhoz” képest ezúttal csak kisebb támogatottságot sikerülne produkálni.) De az ellentétek elsimítása – és ezzel az egység „piacnyugtató” demonstrálása – a kiolvasható szándék a többi lépésváltás mögött is. Ha úgy tetszik: az EU vezetői ugyan ismét közelebb navigáltak a szakadék széléhez, a mélység azonban ismét józanítóan hatott. Ha jelenleg talán egyre kevesebb dologban is, de ebben az egyben az EU egyelőre továbbra is bizakodhat.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője