Paksi erőműbővítés: két blokkban az érintettek

A paksi beruházás mellett szól, hogy immár harminc éve ez az erőmű a hazai villamosenergia-termelés gerince, megbízhatóan és jó hatásfokkal termel. Az atomerőműnek mindegy, hogy fúj-e a szél, felhős az ég, vagy Moszkva éppen orosz rulettet játszik-e Kijevvel, akkor is kitart jóban-rosszban, hűséges házastárs módjára. Üzembe helyezésétől kezdve kvázi megszakítás nélkül (karbantartás és üzemzavar kivételével) termeli az energiát majd fél évszázadon át, mindezt szinte állandó teljesítménnyel. Így érthető, hogy az energetikusok álma ez az erőműtípus, a zéró szén-dioxid-emiszszió hatalmas előnyét pedig a legvérmesebb ellenzők is elismerik. Ám ha csak egyszer nem tartjuk be a szigorú biztonsági előírásokat, akkor a jövőben a mohácsi busójárás a szkafanderről lesz híres. A jól ismert klisék helyett tehát érdemes kicsit mélyebbre ásnunk, ha választ akarunk kapni a bevezetőben feltett kérdésre.

Az egyik leggyakrabban hangoztatott tromf – a nulla károsanyag-kibocsátás mellett – az energiaimporttól való függetlenedés érve, ám a paksi atomerőmű jelenleg is orosz importüzemanyaggal üzemel, csakúgy, mint a hazánkban működő gázmotoros hőerőművek többsége. Ezen az állapoton a mecseki uránbánya újranyitása sem változtatna szignifikánsan, mivel dúsításra ugyanúgy külföldre (értsd: Oroszországba) kellene szállítani az uránércet. Az ipari méretű hazai urándúsítás pedig komoly tőkebevonást igényelne, bár az atomsorompó-egyezmény 4. cikke értelmében lehetne ilyen jellegű kapacitásunk. Sokszor elhangzik az ellátásbiztonság érve is, az viszont már kevésbé köztudott, hogy egy atomerőmű aszimmetrikus függést is jelenthet, mivel üzemzavar esetén nem pár hetes leállással kell számolni, hanem hónapokra vagy akár évekre is kieshet az adott blokk a termelésből. További közkedvelt indoklás, hogy a paksi áram olcsó. Ez valóban így van, ám ehhez az új blokkok esetében igen költséges út vezet, mely a legoptimistább számítások szerint is hozzávetőlegesen 2000 milliárd forintba kerülne.

Ez az összeg majdnem kiteszi a magánnyugdíjpénztárakban felgyülemlett összes vagyon mértékét. Amenynyiben eltekintünk attól a forgatókönyvtől, hogy ebből a pénzből építjük fel Paks 5–6-ot, joggal merül fel a kérdés, hogy miképp szerzünk forrásokat a megaberuházáshoz. A nukleáris energia támogatói nagyrészt állami befektetés formájában képzelik el az erőműépítést, ami addig hangzik jól, amíg rá nem pillantunk az államháztartás mérlegére, ugyanis jelen állás szerint nincs állami tőke egy ekkora projektre. Természetesen sokféle hitelkonstrukció képzelhető el, de végeredményben mindenképpen (ha csak közvetve is) a deficitet vagy az államadósságot növelné a beruházás. Ennek ellensúlyozására lehetne bevonni külföldi befektetőket, ám erre kevés az esély, aminek több oka is van.

Egyrészt a hazai energetikára vonatkozó szabályozási és jogi környezet mindennek mondható, csak nem transzparensnek és kiszámíthatónak, elég példaként említeni az idei egyszázalékos különadót vagy az elmúlt öt évben többször módosított KÁT-rendszert (kötelező átvételi tarifa). Másodszor hiányzik az energetikai tervezésből a rendszerszemlélet: míg Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Románia és Bulgária is az atomerőmű-extrakapacitás komoly növelését tervezi, befektetési szempontból alapvető dilemmát vet fel a következő kérdés: az új atomerőműblokkokban termelt áramot hol lehet majd értékesíteni, nem fogja-e az olcsó importáram veszteségessé tenni a paksi áramtermelést? Végül pedig, de nem utolsósorban, egy gázmotoros erőmű vagy egy szélerőműpark alapvetően kisebb beruházást igényel, és lényegesen rövidebb a megtérülési ideje, mint egy atomerőműé. Mindez így is marad addig, míg az energia- és ellátásbiztonság tág fogalomkörét nem számszerűsítik úgy, hogy befektetési szempontból is értelmezhető legyen.
2020-ra jelentős esélyünk van arra, hogy Európa gázközpontjává váljunk, és a már most igen fejlett villamosenergia-hálózatunk mellett a gázinterkonnektorok révén is igen előnyös lesz a kereskedelmi pozíciónk az áram- és gázpiacon. Így miért ne elégíthetnénk ki – az évtized végére várhatóan alig emelkedő – áramfogyasztásunkat a szabadpiacról, kiegészítve mindezt intelligens hálózatokkal? Az energiaellátás biztonságát pedig vészhelyzeti gázmotoros erőművekkel lehetne megoldani (melyeket egyébként Paks bővítése esetén is telepíteni kell), többek közt az egyedülállóan nagy földgáztárolói adottságainkra alapozva. Vagy építhetnénk modern, minimális károsanyag-kibocsátású szénerőműveket, melyeknek fundamentumát a hatalmas hazai lignitvagyon képezné, a fellendülő bányászat pedig a legelmaradottabb régiókban enyhíthetne a munkanélküliségen.

Ugyanakkor hiba lenne azt figyelmen kívül hagyni, hogy 2015-től kezdődően komoly erőművi kapacitás esik ki a hazai termelésből (a kiöregedő erőműpark miatt), amelyre környezetkímélő gyógyírt jelenleg (a gáztüzelésű erőművek mellett) szinte egyedül Paks bővített termelése jelentene. Ahhoz azonban, hogy 2020-ra újabb atomerőművünk legyen, már holnap el kellene kezdeni az építkezést, ám erre vajmi kevés esély mutatkozik.

Nincs tehát egyértelmű válasz. Az bizonyosnak tűnik, hogy a mostani jogalkotási és szabályozási környezetben nehéz lesz újabb befektetőket hazánkba csábítani, de ha megszűnik a befektetői nyomás, az illetékesek még kevésbé lesznek ésszerű szabályalkotásra szorítva. E huszonkettes csapdájába pedig a fogyasztók is belezuhannak: a villanyszámlát ugyanis ők fizetik.