Új gazdaságpolitikai paradigma egy új világ számára

Ezeknek a kapcsolatoknak a jobb megértése fontos lesz akkor, amikor a gazdaságpolitikusok az új paradigmát keresik a gazdaság menedzselésére, a növekedés előmozdítására és a válságok kockázatának csökkentésére. Hasonlóképpen fontos annak felismerése, hogy együttműködve sikeresebb és stabilabb globális gazdaságot tudunk építeni. Az adott helyzetben három politikai cél fogalmazható meg: erősebb és biztonságosabb pénzügyi szektort kell kiépíteni, meg kell teremteni a kiegyensúlyozottabb és stabilabb növekedés feltételeit, illetve menedzselni kell az óriási és volatilis tőkemozgást.

A sikeres gazdaság talapzatának megteremtéséhez egy erősebb és biztonságosabb pénzügyi rendszerre van szükség, ez a szabályozás szigorítását, valamint a piacok és az intézmények kifinomult kezelését követeli meg. Szavatolni kell, hogy mindenki tartsa be a játékszabályokat, és a pénzügyi intézmények felett szigorú felügyeletet kell gyakorolni. Ez azonban még mindig elégtelen, mert a legjobb szabályozás és felügyelet mellett is lesznek válságok, ezért hatékony válságkezelő mechanizmusokat kell létrehozni az egyes, bajba jutó pénzügyi intézmények megsegítésére. Végezetül szükség van a pénzügyi szektor teljességét érintő kockázatok menedzselésére és egy ilyen célú átfogó keretrendszerre, éppen az adott ágazat és a gazdaság egésze közötti, kiterjedt interakció miatt.

A szabályozási reform ügyében jelentős haladás volt, gondoljunk csak a banki tőkemutatók megerősítését célzó, Bázel III néven ismert egyezményre. E szabályok megfelelő alkalmazásához szükséges felügyeleti háttértől azonban még távol vagyunk. Még ennél is bizonytalanabb a hatékony válságmegoldó mechanizmusok megteremtésének ügye.

Ami pedig az átfogó gazdaságot illeti, meg kellett tanulnunk, hogy a növekedésnek kiegyensúlyozottnak kell lennie ahhoz, hogy egészséges legyen. Tagállami szinten ehhez olyan eszközökre van szükség, amelyekkel bármely szektorban meg lehet előzni a túlzásokat és azt, hogy valamely ágazat a gazdaság egészét a mélybe tudja rántani. Globális szinten arra van szükség, hogy a növekedés arányosan oszoljon el az országok között, különben destabilizáló hatású egyensúlyhiányok jönnek létre.

A kérdés az, mindebből milyen következmények hárulnak a makrogazdasági politikára?

A monetáris politikának távolabbra kell tekintenie, mint az eléje közvetlen célként kitűzött alacsony, stabil inflációs rátára, és jóval nagyobb figyelmet kell szentelnie az átfogó pénzügyi stabilitás ügyének. A kérdés csak az, hogy ez utóbbi elvárást miként lehet beépíteni a monetáris politikába, illetve miként lehet koordinálni a monetáris és a szabályozó hatóságok munkáját.

Ami pedig a fiskális politikát illeti, a válság megmutatta, milyen előnye van annak, ha valamely kormány már a jó időkben alacsonyan tartja a költségvetési hiányát és az államadósság szintjét. A jövőt illetően országonként kell meghatározni, hogy a fiskális önkorlátozást milyen gyorsan kell elkezdeni, ezen belül mi legyen a jó egyensúly a magasabb adók és a kiadások csökkentése között. A helyes arányok kiválasztásánál figyelembe kell venni a fellendülés erejét és a piacoknak az új adósságpapírokkal szembeni „étvágyát”. A fiskális politikát illetően közös célként kell fenntartani a növekedés középtávú támogatását és a munkahelyteremtést.

További fontos ügy a jövedelemeloszlás. A válság előtti években számos országban növekedtek a jövedelemkülönbségek, s ez – a szociális kohéziót illetően – helyenként aggasztó következményekkel járt. A folyamat részeként nőtt a válsággal szembeni sebezhetőség, mert egyre kevesebben tudtak rossz időkben a megtakarításaikhoz nyúlni.

Ami a nemzetközi dimenziókat illeti, kulcsfontosságúvá vált annak megértése, hogy egy országban foganatosított gazdaságpolitikai lépések hatása miként gyűrűzik át más országokra. Az ezzel járó veszélyek húzódnak meg a G20 csoport azon törekvése mögött, hogy globális viszonylatban kell megteremteni az erős, stabil és kiegyensúlyozott növekedés feltételeit. Az IMF ehhez kapcsolódva külön jelentést tesz közzé a tovagyűrűző hatásokról, amelyben érinti Kínát, az euróövezetet, Japánt, Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat.

Hasonlóképpen fontos az országok közötti pénzügyi kapcsolatok jobb megértése. A válság idején láttuk, milyen gyorsan menekült a tőke valamely országból, amelyet röviddel korábban még biztos fogadásnak tartott, és amelyet most esetleg a visszatérő pénz valóságos cunamija fenyeget. A félelmeket itt az táplálja, hogy az ugrásszerűen növekvő tőkebeáramlás felhajtja a helyi valuta árfolyamát, destabilizálja a pénzügyi piacot, fokozza a gazdaság túlhevültségét. Ennek semlegesítésére helyenként felvásárolják a beérkező devizát, hogy megakadályozzák az ottani fizetőeszköz felértékelődését, vagy tőkeforgalmi korlátozásokat vezetnek be. A helyzet itt-ott kiélezetté vált, szóbeszéd kezdődött „valutaháborúkról”, és reális veszéllyé vált a pénzügyi protekcionizmus. Emiatt a tőkemozgást, illetve ennek mozgatóit valahogy ellenőrzés alá kell vonni, és meg kell vizsgálni, lenne-e értelme egy globális szabálykészletnek, amellyel csillapítani lehetne a volatilitást.

Ezenfelül valamiféle globális pénzügyi biztonsági hálót lehetne képezni. A válság kirobbanása óta az IMF sok mindent elért, részben saját forrásai felhasználásával, részben újszerű finanszírozási eszközök alkalmazásával. De ennél is többet kell tenni, ezért a valutaalap keresi az együttműködést a regionális finanszírozási mechanizmusokkal, emellett vizsgálja, miként lehet a saját instrumentumait rendszerszintű válságok kezelésére felhasználni.

A válságot megelőzően óriási hiba volt a képzelőerő hiánya: nem tudtuk felmérni, mennyire kuszálódott össze a globális gazdasági és pénzügyi hálózatok szövedéke. Kerüljük el, hogy legközelebb az együttműködés hiánya vezessen a bukáshoz. Ezért át kell nyúlnunk az egymást elválasztó határokon, hogy egy erősebb és ellenállóbb globális gazdaságot építsünk.

Dominique Strauss-Kahn, a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatója

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org