Energia a jövőből: a minireaktorok térhódítása

Miközben már közhelynek számít a nukleáris reneszánszról beszélni, egyre többfelől lehet hallani kritikákat is, melyek szerint szó sincs másodvirágzásról, hacsak nem nevezzük annak a meglévő erőművek számának szinten tartását. Még az utóbbi is egyre nehezebbnek tűnik a „régi vágású” nagyerőművek hosszadalmas és bonyolult üzembe állítási folyamata miatt, s ehhez még aggasztó gazdaságossági és megtérülési mutatók párosulnak. Ám az atomiparban is megjelent a „nem konvencionális” termelés ígérete (hasonlóan az USA gázpiacát a feje tetejére állító palagázéhoz), mégpedig a jelenlegieknél kisebb és olcsóbb erőművek formájában.

A miniatürizált atomerőművek piacán – ahogyan a hagyományosak esetében is – Oroszország az élen jár. Egy pityeri hajógyárban már készül az Akademik Lomonoszov, egy úszó és mobilis nukleáris erőmű, melyet várhatóan az arktikus területeken folyó, fosszilis energiahordozók utáni kutatások során vetnek majd be, de a piacon való értékesítésében is bíznak az oroszok. Hasonlóan kicsiben gondolkozik a NuScale, egy oregoni székhelyű, atomenergiával foglalkozó cég, amely könnyen skálázható reaktorokat kínál, előre összeszerelve, akár teherautóval a helyszínre szállítva. Egy 12 reaktorból álló erőműparkot körülbelül kétmilliárd dollárért kínálnak, mely bár a harmadát termeli, de a harmadába is kerül, mint egy hasonló tudású nagyerőmű.

Felmerül a kérdés: ha ugyanannyiba kerül, mi benne a „truváj”? Nos, ezeknek a piciny blokkoknak saját turbinájuk van, egymástól teljesen függetlenül is képesek termelni, valamint egy ilyen park könnyedén bővíthető az aktuális fogyasztói igényeknek megfelelően, és a részegységenkénti üzembe állítás is jóval rövidebb idő alatt valósítható meg. Amellett, hogy relatíve olcsónak számít, bővítés esetén az előzőleg felépített blokkok már termelnek, így egyúttal lerövidül a megtérülési időszak.

További érdekesség egy szintén az USA-ban kifejlesztett technológia, amely a kiöregedő széntüzelésű erőművek további üzemben tartását szolgálja, csak éppen nukleáris technológiával. A Babcock & Wilcox fejlesztette mPower fantázianevű egységet könnyen lehet telepíteni a leállításra kárhoztatott szénerőművekbe, kihasználva a régi erőmű áramfejlesztő és -továbbító kapacitását anélkül, hogy a nagy és állandó teljesítményű nukleáris energiatermelés túlterhelné azt.

Ám igen népes a szkeptikusok tábora is: Franciaország és Japán – a világ élvonalába tartoznak az atomenergia felhasználása terén – nem tervezi, hogy a meglévő hatalmas erőmű-kapacitását decentralizálja vagy miniatürizálja. E határozottságot a jövőben vélhetően gyengíti az a tény, hogy a franciaországi Flamanville-ben épülő új nemzedékes nagyerőmű átadása sorozatosan csúszik, továbbá a tervezett büdzsét is jelentősen túllépték. Hasonló gondokkal küzd a Finnországban épülő (harmadik generációs) atomerőmű is. A franciák óvatossága viszont érthető, ugyanis a mini-atomerőműveknek hatalmas a konkurenciája a megújuló energiák formájában, melyeknek egyre jobb a megtérülési rátájuk, míg a „miniatom” egyelőre csak alig olcsóbb, mint a nagy testvére (a megújulók túlnyomó részénél ráadásul jelentősen drágább). Ezekre az okokra vezethető vissza, hogy nemrég Dél-Afrikában leállítottak egy kiserőműves beruházást, annak ellenére, hogy több mint egymilliárd dollárt öltek bele.

Komoly aggályok merülnek fel a nukleáris biztonsággal kapcsolatban is, ráadásul ezek a kiserőművek – nagyobb számuk miatt – jobban ki vannak téve a terrorveszélynek. Ezekre az aggodalmakra nyújt megnyugtató választ a Toshiba, melynek 4S technológiájú (super-safe, small and simple – azaz szuperbiztonságos, kicsi és egyszerű) blokkját föld alatti betonbunkerbe lehet temetni akár három évtizedre is, mégis szakadatlanul termeli az energiát, utántöltés nélkül. Ám még nagyobb lehetőséget nyújt a Bill Gates gründolta TerraPower megoldása, mely dúsítás nélküli urán felhasználásával készítene a Toshibáéhoz hasonló blokkot (amely dúsított változattal működik), így ez a típus nem termelne olyan maradványelemeket (például plutóniumot), melyeket atomfegyver gyártásához lehet felhasználni. Így politikailag instabilabb országok részére is értékesíthető lenne ez a fajta erőmű.
Ezen technológiák alternatívákat kínálhatnak az igencsak drágának ígérkező paksi beruházásra is. Míg a kétblokkos menetrend legjobb esetben tíz év múlva állítana munkába két gigawatt teljesítményt (mindezt megközelítőleg 2000 milliárd forintért), addig egy kiserőművekkel történő soklépcsős bővítés lényegesen kevésbé terhelné meg egyszerre a költségvetést és ezzel az adófizetők zsebét. Továbbá a 2015-től szakaszosan leállítandó, kiöregedett, fosszilis tüzelésű erőművek kapacitáshelyettesítéséhez vagy éppen az aktuális fogyasztói igényhez is lehetne igazítani a kisebb erőművek építését. Sőt, a decentralizációban rejlő lehetőségek révén a szállítási veszteség is minimalizálható, azaz nem feltétlen kell kőbe vésni a paksi helyszínt. A leállításra ítélt szénerőműveket pedig termelésben lehetne tartani a már említett technológiával, ráadásul ezek a kiserőművek gyorsabban tudnak reagálni a megújuló energiák bővülésével fellépő skálázási nehézségekre.
A miniatürizáció legnagyobb előnye viszont az lenne, hogy egy ilyen erőmű építése reálisan megtérülő befektetés, ellentétben egy nukleáris monstrum kiszámíthatatlan büdzséjével és több évtizedes megtérülési idejével. Ez azt is jelentené, hogy a hazai nukleáris bővítés – 2035-től pedig annak fenntartása – külföldi és hazai befektetők pénzéből válhat realitássá, ami nem mondható el a mostani paksi növelésről, mely várhatóan állami pénzből, azaz adóforintokból valósulhat csak meg. És elég az ország adósságára vagy deficitjére pillantanunk ahhoz, hogy eldönthessük, melyik megoldás lenne az üdvösebb.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője