Közbeszerzés darabokban

Miért szeretne egy naszályi ajánlatkérő külön szerződni az alapozásra és az acélszerkezet felállítására egy építési beruházás esetében? Egyáltalán, miért zúzzák porrá beszerzési tárgyaikat ajánlatkérők annak ellenére, hogy ettől nem lesz hatékonyabb, olcsóbb közbeszerzésük?

A hatályos közbeszerzési törvény jelenleg kötelezővé teszi részajánlattétel biztosítását, melynek lehetőségét a kis- és középvállalkozások helyzetbe hozása miatt köteles minden ajánlatkérő a közbeszerzési eljárásokban megvizsgálni és alkalmazni 2010. szeptember 15. óta. Az igény akceptálható, Európában nem ismeretlen. Ésszerűen alkalmazva megakadályozza, hogy ajánlatkérők nagy beszállítókat részesítsenek előnyben, alvállalkozói szerepbe kényszerítve azokat, akik nem képesek közvetlenül pályázni.

A hazai közbeszerzési gyakorlat deformálódására nem ez az egyetlen példa, hiszen az EU-direktívák által lehetővé tett, úgynevezett erőforrást nyújtó szervezet alkalmazását ajánlattevők oly mértékben vitték túlzásba, hogy az irányelvek ellenére szigorítani kellett a szabályozását. Ennek oka az volt, hogy ajánlattételre képtelen cégek tőlük teljesen független jogi személyektől referenciát, mérleget vettek nagyipari módon „kölcsön”, annak érdekében, hogy alkalmassá váljanak egy-egy közbeszerzési eljárásban ajánlattételre. Ami az erőforrást nyújtó szervezet értelme lett volna, eredetileg anyacég-leányvállalati viszonyrendszerben, az itteni viszonyok között kitágult.

A hazai jogalkalmazó tehát kreatív, erre szükség is van a hazai kutatások alapján egyértelműen túlszabályozottnak tekinthető jogi környezetben.
A részajánlattételi kötelezettség deformációja legalább ennyire érdekes. Mivel a hazai ajánlattevők kockázatkerülők, továbbá a jogorvoslati hajlandóság igen nagy, így amennyiben nem teszik lehetővé részajánlat tételét, úgy könnyen indokot szolgáltatnak az eljárás megtámadásához. A szabály tehát – amely áttételesen valóban a kis- és középvállalkozásoknak kedvez – arra sarkallja az ajánlatkérőket, hogy úgy szétszedjék beszerzési tárgyaikat, hogy végül ők maguk váljanak lebonyolítóvá. A részajánlattétel lehetővé tételével több nyertes esetében több szerződés is születik, mely több adminisztrációt, nagyobb figyelmet igényel, és ennek megfelelően magasabb tranzakciós költséggel is jár. Eközben a sokszereplős modellben gyakran együtt kellene működniük az egyes részek nyerteseinek, ezt rosszabb esetben az ajánlatkérőnek van lehetősége koordinálni.

Az egyensúlyt az ajánlatkérőnek kell kialakítania. Ennek köszönhetők az olyan beszerzési tárgymeghatározások, melyeknek értelme ugyan kevés, de jól érzékelhetően az ajánlatkérő csak arra törekszik, hogy fedőszöveggel megpróbálja az egybetartozó elemeket még egységesebbnek mutatni, nehogy bárkinek eszébe jusson, direkt módon nem nyújtott lehetőséget részajánlattételre. Lehet támadni például a BKV-t autó- és trolibuszainak javítási, felújítási és átalakítási munkái beszerzése során a részajánlattétel biztosításának elmaradása miatt, s lehet támadni Szombathely önkormányzatát, mert szerencsétlen módon kétféle szolgáltatáscsomagot egyben kívánt vásárolni, banki és hitelnyújtási szolgáltatást egyaránt. Az ötletek száma végtelen, mellyel könnyű élni utóbbi esetben hazánk legnagyobb bankjának, bizonyára nem azért, hogy pozícióját erősíteni tudja.

A választ nem a szabályozásban kell keresnünk. Hiába ismerjük az európai gyakorlatot, hiába kívánunk felzárkózni és a hazai közbeszerzés versenyképességét növelni. A joggal való visszaélés, az ok nélküli jogorvoslati eljárások indítása, a rémült ajánlatkérői reakciók a hazai közbeszerzési kultúra gyönge mivoltáról szólnak, nem pedig arról, hogy ne tudnák-e megállapítani a felek, mi a logikus és méretgazdaságos megoldás.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa, közbeszerzési szakértő