Párbeszéd a döntéshozókkal

- Új, a korábbitól radikálisan eltérő működési modellt vezetett be az intézményben.
- Igen, a korábbi, központosított vezetés helyett feladatkörökre osztottuk a menedzsmentet. Az ICA-D igazgatója
Deák Nóra, én a művészeti vezető vagyok, tehát a programért és a kivitelezésért felelek. Ez a megosztás egy struktúraváltás eredménye. Az intézet 1997-ben nyílt meg, és 2009-ig úgy működött, hogy mindig egy művészettörténész képzettségű igazgató vezette, egy személyben felelősként mind a művészeti programért, mind az adminisztrációért, a források előteremtéséért, vagyis a fund raisingért, a kommunikációért és így tovább. Ez az én mostani belépésemkor megváltozott, mert a működtető, a Modern Művészetért Közalapítvány és jómagam is elengedhetetlennek láttuk. Deák Nóra felelős az igazgatási, adminisztrációs, pénzügyi, munkajogi területekért, és egy kurátori csoport, Mélyi József művészettörténész és kritikus, Hornyik Sándor művészettörténész és én alakítjuk ki és hajtjuk végre a művészeti programot. A PR-területet is külön szakemberre bíztuk, Szőke Katalin segíti a munkánkat.

- Nem újonc Dunaúvárosban…
- 1996-tól Páldi Líviával már dolgoztam ott, kezdetben társigazgatóként vezettük, majd pár évig egymagam irányítottam a központot. Akkor indult be a kortárs művészetet képviselő, ezen belül is az éppen bemutatkozó generációkra koncentráló program, és a folytatódott a másik fontos tevékenység, a gyűjteményezés. Az utóbbit a korábban a központ elődjében, a dunaújvárosi Uitz Teremben dolgozó Várnai Gyula és Deák Nóra kezdte el, és 97-től fordult koncentráltan a kortárs művészet felé.

- Egy intézményi gyűjteménynél fontos a feldolgozás, a dokumentálás és a megismertetés. Hogyan kommunikálják, hogy a kollekció létezik?
- A kollekciót nem tudjuk folyamatosan kiállítani, jelenleg raktárban van. Egyfelől a művek száma régen meghaladja a rendelkezésre álló terek méretét, másfelől az időszaki kiállítások rendezését ugyanilyen fontosnak tartjuk. A gyűjtemény jelentőségét külön szeretném kiemelni, mert a benne szereplő alkotások kiválóan bemutatják az elmúlt húsz év magyarországi kortárs művészetének tendenciáit, tehát rendkívül erős művészettörténeti vonatkozása, forrásértéke van. Most készült el egy a gyűjtemény legfontosabb darabjait bemutató katalógus, és a februárban induló, megújított honlapunkon (www.ica-d.hu) is látható lesz a teljes anyag. A gyűjtemény egyébként folyamatosan bővül. Többek között azáltal, hogy ismét tervezzük beindítani a korábban már sikeresen futó művészeti rezidenciaprogramot, amelynek keretében külföldi és magyar művészek élnek és dolgoznak néhány hétig Dunaújvárosban, és munkáik bekerülhetnek a gyűjteménybe.

- Mit hozott az említett struktúraváltás? Érezhetők már az eredményei?
- Szakmai szempontból is jobb csapatban működni. A program meghatározásában így több szempont tud érvényesülni. A misszió, vagyis a kortárs művészet bemutatása, a város kulturális életében való szerepvállalás, Dunaújváros országos és nemzetközi imázsának alakítása is jobban teljesül egy folyamatos szakmai dialógus eredményeként. A menedzsment oldaláról pedig mindannyiunk számára át- és beláthatóbb feladat most, hogy a „mindenki csinál mindent” elv helyett felelősségi körök szerint dolgozunk együtt. Például, ha anyagi támogatásra pályázunk, én felelek a program tartalmi részéért, az intézmény igazgatója pedig a pályázat pénzügyi oldaláért és a technikai lebonyolításáért.

- Milyen pénzekből tud fennmaradni és sikeresen működni ma egy állami vagy önkormányzati művészeti intézmény?
- Három forrásból áll össze a költségvetés. Az első a közpénzeket szétosztó állam, illetve esetünkben a Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzata által biztosított fenntartási keret. A város aktuális anyagi helyzete természetesen befolyásolja, hogy pontosan mekkora az éves működési keretünk. A tavalyi, rendkívül nehéz évben is megkaptuk a fennmaradáshoz minimálisan szükséges 28 millió forintot, és most, az esztendő elején is reménykedünk.

- Mire elég ez az összeg?
- Az épület fenntartására, a fűtésre, világításra, karbantartásra, valamint a többségében félmunkaidőben működő stáb fizetésére. Emellett néhány kisebb kiállítás költségeinek egy részét is ki tudjuk belőle gazdálkodni.

- És a többi projektre, illetve a gyűjtemény fejlesztésére honnan kerülnek források?
- Az említett mellett a másik két forrás a pályázatok és a szponzori támogatások. Vannak városi pályázatok és országosak, utóbbiak közül mindenekelőtt a Nemzeti Kulturális Alap, az NKA pályázataira lehet számítani, valamint nemzetközi pályázatokra. A lehetőségeket ismerjük, figyeljük, folyamatosan igyekszünk tájékozódni az új potenciális forrásokról, és pályázunk. Az NKA-tól rendszeresen jutunk forrásokhoz, nemcsak a kiállítási tevékenységre, hanem az idén például műtárgyvásárlásra is kaptunk 4,8 millió forintot, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus pedig egymillió forintot ítélt meg nekünk. A műtárgyvásárlás, a gyűjteményfejlesztés tehát állami pénzből történik, az említett, összesen közel 6 millió forint nagyjából tíz kulcsfontosságú munka megvásárlására elég. Nagyon fontos még, hogy az önkormányzatnál is pályázunk forrásokra, ezekből valósul meg például 2003 óta az Éjszakai átszálló című összművészeti minifesztivál, a helyi iskolák számára működő művészetpedagógiai programunk, valamint a nálunk rendezett irodalmi és zenei események. EU-pénzeket is elnyertünk már, például az előző igazgató, Zólyom Franciska működésének idején, ez azt bizonyítja, hogy ehhez is elég jó nemzetközi brand az ICA-D.

- Szponzorokat is könnyen mozgósítanak?
- A kortárs művészeti projektek ma Magyarországon sajnos még nem elég erős brandek ahhoz, hogy olyan volumenben lehessen rájuk szponzorokat találni, mint egy klasszikus művészetet bemutató múzeumi kiállításhoz. Kisebb a közönségük, így támogatói szempontból, kevés kivételtől eltekintve, kevésbé vonzók. Reményeink szerint ez változni fog.

- Alapozza is valamire ezt a reményt?
- A saját példánkat tekintve: nagyon fontosnak tartjuk és tudatosan dolgozunk azon, hogy megtaláljuk a kornak megfelelő pozíciónkat a város szövetében, a hely kultúráján és struktúráján belül. Olyan új társadalmi csoportok felé nyitottunk, akikkel eddig nem volt kapcsolatban az intézet.

- Kikkel bővül így a közönség, és hogyan függ össze ez a szponzorációval?
- A 2010. október végi Éjszakai átszállón például több olyan projektet indítottunk, koncertet és kiállítást rendeztünk érezhető sikerrel, amelynek célközönsége az idősebb generáció, illetve más csoportok, amelyek tagjai egyébként eddig nem voltak a kortárs kultúra fogyasztói. Szélesítettük tehát a közönség spektrumát, és ennek köszönhetően a városi üzleti körökkel is intenzívebbé vált a kapcsolat. Dialógus kezdődött a Dunaújvárosi Kereskedelmi és Iparkamarával, és azt tapasztaljuk, hogy a városban nem egy olyan helyi vállalkozó, üzletember van, aki szeretne a város kultúrájáért aktívan szerepet vállalni, és szimpatikus számára, hogy nem a városon belül elszigetelten, nem csak és kizárólag valamiféle elitista kultúrafelfogást képviselve tevékenykedünk. Reményeim szerint jó úton vagyunk tehát afelé, hogy egy klasszikus, amerikai és európai modell szerint működő támogatói klubot, baráti kört létrehozzunk, ahogy ez mondjuk a Szépművészeti Múzeumnál, a Ludwig Múzeumnál vagy a Műcsarnoknál is működik.

- Azután pedig a baráti kör adományoz?
- Egy ilyen testület célja nem merül ki abban, hogy tagdíjaikkal vagy adományokkal támogatják az intézményeket, hanem kulcsszerepet játszanak abban is, hogy az intézmények megtalálják a kapcsolatokat az üzleti körökkel. Ez például projektfinanszírozást is jelenthet, és a dunaújvárosi üzeti szektort illetően helyi oktatási, közművelődési és múzeumpedagógiai programok támogatására számítunk. Én magam korábban műkereskedőként dolgoztam, 2003 és 2008 között az egyik vezető kortárs galériát (az acb Galériát) igazgattam, s így volt alkalmam megtapasztalni, hogy ma Magyarországon több olyan gyűjtő van, akinek a kollekciója a dunaújvárosival párhuzamba állítható. Őket is szeretném meghívni a baráti körbe, hiszen a programunk egyébként is országos, illetve nemzetközi kontextusban működik, és bízom benne, hogy a szakmai tevékenységünk az elkövetkező években iránymutató lehet. Ilyen értelemben pedig a privát szektor, a műkereskedelem és a gyűjtők szakmai partnerei lehetünk, hiszen ezzel a küldetésünket, a kortárs művészet ügyének előrevitelét teljesítjük.

- Kik jönnek el ma az ICA-D-be?
- A látogatói kör összetett. Áttekintéséhez érdemes szót ejteni a programról is. Az intézet dunaújvárosi, s így természetesen jó kapcsolatokat ápolunk a helyi művészekkel és művészeti szervezetekkel. Kiállításaink egyharmada dunaújvárosi és a környéken élő alkotók munkáira koncentrál. Az ilyen eseményeknek nyilván nagyon erős a városi közege. Felnőtt ezenkívül egy olyan nemzedék, amely a 90-es évek közepe óta jár a kiállításainkra. Közönségünk markáns része a helyi fiatal réteg. Mindezeken felül a város számos általános és középiskolájából rendszeresen tartják nálunk a vizuális oktatási órákat. Ami a tágabb kört illeti, sok projektünknél más városokból és a fővárosból is erős szakmai érdeklődésre számíthatunk, és Budapestre érkező külföldi szakmai csoportok, művészek, kurátorok gyakran látogatnak el hozzánk is.

- Európa sok országában, de akár Dél-Koreában vagy Japánban is erőteljesebben jelen van a kortárs művészet az emberek mindennapi életében, mint nálunk általában. Dunaújvárosban hogy áll ez?
- Az országosnál nem sokkal jobb a helyzet, de mindenképpen rengeteget számít, hogy itt helyi akarat hozta létre az intézményt, illetve elődjét közvetlenül a rendszerváltás után. Maga az önkormányzat és civilek, köztük helyi gyűjtők, mint Takács Lajos, és művészek, mint Birkás István, gondolták úgy, hogy a kortárs művészet fontos, és nemcsak hogy helye van a városban, hanem a kultúrájában és imázsában jelentős szerepet is kell kapnia. Közügynek, a közösségi léthez tartozó feladatnak tekintették, és összefogással, a városi kultúrpolitika részeként jött létre.

- És Dunaújvároson túl?
- A kortárs képzőművészet országos ismertségét és elfogadottságát illetően a képlet bonyolult. Magyarországon, mint több más országban, az állam és a helyi kormányzatok felelősséget vállalnak a kultúra finanszírozásáért. Ebben a rendszerben a filmhez vagy az előadóművészethez képest a képzőművészet hátrányból indul, mert a lobbiereje kisebb. Struktúraváltásra, korszerűsítésre lenne szükség, olyan működés kialakítására, amelyen belül a kortárs képzőművészet is a többi művészet rendszerébe és az általános kulturális tudatba integrálható, és a nemzetközi reprezentáció is megvalósulna. A közpénzek racionálisabb és hatékonyabb, a prioritásokat szem előtt tartó elköltése lenne üdvös. Az államnak össze kellene fognia a magánszektorral, erre rengeteg példát látunk a világban. Az ismertté tételhez adottak az állam partnerei is: egyrészt az önkéntes segítők, mint például a kulturális sajtóban dolgozók, valamint a kereskedelmi galériák, amelyek hazai és nemzetközi szinten is végzik a kortárs művészet promócióját. Ebben a tekintetben fontos feladat lenne a politikai döntéshozókkal való folyamatos párbeszéd.

- Vannak nemzetközileg is mérhető brandjeink?
- Határozottan igen! Az elmúlt években komoly nemzetközi sikereket mutatott fel a hazai szcéna. Csörgő Attila elnyerte a Nam June Paik-díjat, 2007-ben a Velencei Biennálén a magyar pavilon Fogarasi András művész és Timár Katalin kurátor projektjével elnyerte a fődíjat, az Arany Oroszlánt. A 2010-es Manifesztán, az egyik legjelentősebb biennálén Hegyi Dóra közreműködött kurátorként, a Műcsarnok főkurátora, Páldi Lívia a világ talán legfontosabb kortárs képzőművészeti projektje, az ötévente Kasselben megrendezett Dokumenta 2012-es eseményeinek egyik kurátora, és még folytathatnám a sort. Alakulnak tehát a brandjeink s velük a nemzetközi hírnevünk és jelenlétünk. Nagyon is van mit támogatni, van mire büszkének lenni.

Kozma Zsolt-->