Arab forrongás és az EU

A legfontosabb és legdrámaibb következménye annak, ha Mubarak rendszere is bedől, és ha a láncreakció az arab világban tovább terjed – főként, ha ezzel utat nyit radikálisabb iszlám mozgalmak kormányzati térnyerése előtt –, mindenekelőtt az Európai Unió bővítési politikájában lehet. Radikálisan átértékelheti a török tagsági tárgyalások státusát és alakulását.

Brüsszelben egyesek még emlékeznek az 1991-es puccskísérletre Mihail Gorbacsov ellen, aki akkor szovjet elnök és kommunista pártfőtitkár volt. Az utóbb luftballonként kipukkadt akciót a hajdani kommunista kemény mag indította, hogy véget vessen Gorbacsov politikájának, amely szerintük szétverte a szocializmust és feladta a Varsói Szerződést (amúgy néhány hónappal később beigazolódott, milyen igazuk is volt). Ez volt az utolsó látványos kísérlet a bolsevik széthullás és közvetve a kelet-európai rendszerváltás feltartóztatására. Akkoriban a „visegrádi hármakat” (Csehszlovákia még egyben volt) már nem csupán az „EK-társult viszonyra” ítélték alkalmasnak, de vezetőik – mindenekelőtt Antall József miniszterelnök – már nyíltan egy majdani EK-tagság igényét is felvetették. Ez utóbbitól az Európai Közösség részéről többnyire mindenki viszszariadt. A hivatalos és informális reakció szinte mindig az volt, hogy erről „még korai beszélni”, és először a rendszerváltás politikai és gazdasági alapjait kell konszolidálni a kelet-európai új demokráciákban. (Folyosói beszélgetéseken „merészebb” európai bizottsági tisztviselők úgy vélték, a kelet-európai bővítés olyan „10-15 év múlva” kerülhet napirendre. Mellesleg utólag érdekes belegondolni, hogy nem is tévedtek nagyot: az első keleti bővítési hullám 13 évvel később következett be.)

A szovjet puccs – különösen annak első napja, amikor még nem lehetett felmérni az akció megalapozottságát, és Gorbacsov sorsa is bizonytalan volt – mérhetetlenül sokkolta a Nyugatot, köztük az Európai Közösséget. Egyes politikai műhelyekben azonnal elkezdődött a találgatás, hogy ilyen körülmények között mégiscsak fel kellene gyorsítani a „visegrádi hármak” közelítését az EK-hoz, bármilyen is a felkészültségük. Az elképzeltnél sokkal közelebbre téve közös piaci tagságukat ugyanis szavatolni lehetne lehorgonyzottságukat a nyugati demokráciák rendszerében.

Bizonyos párhuzam sokak szerint kialakulhat abból, ha a tunéziai példa Egyiptomban is megismétlődik. Mert bár ma még nem a radikális iszlám mozgalom jelenti Mubarak hatalmának alternatíváját – miként magának a Mubarak-rezsimnek a hatalmi tartalékai sem ismertek igazán –, de az utca által kikényszerített változások dinamikája mindig nagyon nehezen kiszámítható és még kevésbé kontrollálható. Márpedig ha a tunéziai – és utóbb esetleg az egyiptomi – példa tovább terjed a térségben, a forradalmi lendület pedig idővel egyre inkább a szélsőséges iszlám malmára hajtja a vizet, annak európai olvasata a maga nemében felérhet egy hajdani kommunista visszarendeződéssel.

Amire válaszul Brüsszelben nagyon gyorsan el kell majd gondolkodni, hogy az addig szándékos lassúsággal halogatott török tagfelvételi tárgyalást és általában a török taggá válás kilátásait esetleg újra kell majd értékelni. Jelenleg igazán őszintén csupán az Egyesült Államok szeretné Törökország EU-tagságát, hogy tartós „európaizálással” útját állják a radikális iszlám térnyerésének ebben a hatalmas eurázsiai országban, a Közel-Kelet kapujában. Az európaiak többsége ezt a stratégiai megfontolást elviekben elismeri, de a dolog gyakorlati árát eddig vonakodott megfizetni. Ám ha a Földközi-tenger térsége irányt vesz a szélsőséges iszlám felé, nem zárható ki, hogy Európa fővárosaiban is hirtelen fontossá válhat a „török retesz” biztos kezekben tudása. Akár még EU-tagsággal is.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője