Az IMF hitelességén múlik minden

Ez az ósdi zsákmányszerző rendszer a második világháború után kialakult világrend maradványa, amelyben a győztes hatalmak maguk között osztották fel a világgazdaság irányítására hivatott intézmények vezető pozíciót. Ennek a rendezésnek a kezdeti időkben még lehetett némi értelme, amikor az Egyesült Államok a globális gazdaság 35 százalékát képviselte, további 26 százalék pedig Európára esett. Mára azonban lényegesen eltolódtak a világgazdaságban az erőviszonyok: a globális kibocsátásból az USA mindössze 20 százalékkal részesedik, míg Nyugat-Európa már csak 19-cel.

Volt azonban ennél is nagyobb kényszer, amely miatt 2007-ben a valutaalap vezérigazgatóját nem Európának kellett volna adnia: el kellett volna kerülni az érdekütközést. Ezt a szempontot akkor is figyelembe kellett volna venni, ha annak idején még nem volt ennyire nyilvánvaló, mint ma. Amikor az IMF hitelkihelyezése még nagyrészt Ázsiára és Latin-Amerikára összpontosult, akkor logikus volt, hogy az intézmény vezérigazgatója ezen térségeken kívülről jöjjön. Mennyire lehetett volna hiteles, ha a valutaalap élén egy japán vezető dönt például a Dél-Koreának szánt kölcsönről, vagy ha egy chilei engedélyezte volna Argentína megsegítését? Amikor a hitelkérelmezők többsége a fejlődő államokból került ki, és a folyósított pénz forrása döntően a fejlett világ volt, akkor még valamelyest indokolható volt az USA és Európa elsőbbsége az IMF vezérigazgatójának megválasztásában.

Ma azonban a fejlődő államok a globális kibocsátás jóval nagyobb hányadát adják, de ennél is nagyobb arányban részesülnek a nemzetközi kölcsönfolyósításból. Senki sem szeretné, ha valamely bank felett a legnagyobb adósai szereznének ellenőrzést. Hasonlóképpen mindenki számára aggályosnak kell lenni, ha egy – potenciálisan komoly politikai ambíciókkal rendelkező – európai vezető irányítja az IMF hitelezési politikáját, főleg olyan időpontban, amikor az Európai Unió súlyos pénzügyi nehézségekkel néz szembe.

Ez idő tájt számos európai állam kénytelen súlyos szuverénadósság-válsággal szembesülni. Ebben a helyzetben van valami, ami annál is rosszabb, ha egy európai vezeti a valutaalapot, ez pedig nem más, mint ha olyan európai áll az intézmény élén, aki – mint Strauss-Kahn – országa elnökségi tisztjére pályázik. Az európai szuverénadósság-válság kemény döntések meghozatalát kényszeríti ki, eközben az IMF vezetőjének többféle sürgősségi terven kell egyidejűleg dolgoznia. Mit tegyen adott esetben a valutaalap, ha valamely ország például az euróövezet elhagyására kényszerülne, vagy ha valamely állam megtagadná az adósságszolgálatának teljesítését, mint tette azt annak idején Argentína?

Bár ilyen forgatókönyvek valószerűtlennek látszanak, az IMF-nek mégis az a feladata, hogy előre tekintsen, és legyen felkészült a legrosszabb eshetőségekre. Ilyen esetekben elvárható, hogy az előkészületekre és a rá következő döntésekre senki se tekinthessen úgy, hogy azokat bárminemű személyes politikai megfontolás vagy ambíció befolyásolhatta volna. Egy potenciális öszszeférhetetlenség kockázata még nagyobb lenne, ha Európát egy újabb válság sújtaná. Ha például valamely országnak újabb IMF-mentőakcióra lenne szüksége, akkor ennek az államnak a polgárai hogyan fogadjanak el olyan kondíciókat, amelyeket inkább befolyásoltak egy magas hivatalra pályázó és választási esélyeit javítani kívánó politikus törekvései, semmint az a szándék, hogy fenntarthatóbb legyen az adott ország hosszabb távú növekedése? Kérdés továbbá, hogy miként ítéli meg egy átlagos európai polgár a mentőakcióval járó költségeket, ha az arról szóló döntést olyan személy hozza meg, aki történetesen a francia államfői posztra pályázik.

Számos ország tesz kísérletet annak megelőzésére, hogy az állam lobbiérdekek uszályába kerüljön, mégpedig oly módon, hogy bizonyos időre megtiltja a kormánytisztviselők számára a magánszektorban a szerepvállalást. Miért ne lehetne hasonló szabályokat alkalmazni a nemzetközi szervezetekhez kinevezett vezetőkre, a saját hazájukban betöltendő pozíciókra vonatkozóan?

Egy híres francia közgazdász reményei szerint júniusig nem robban ki újabb európai válság, mert az megakadályozná az IMF jelenlegi vezetőjét, hogy időben feladja a szervezetnél betöltött posztját. Dominique Strauss-Kahn számára fontos, hogy részt tudjon venni a francia szocialista párt előválasztási küzdelmeiben a következő köztársasági elnök személyéről szóló 2012-es szavazás előtt. Ilyen kommentárok érthetők olyan francia közgazdász részéről, aki aggódik hazája jóléte miatt, de elfogadhatatlanok mindenki más számára. Azt ugyanis senki sem kívánhatja, hogy a következő válság bármilyen módon elvonja az IMF vezérigazgatójának figyelmét, vagy olyan érdekek mérlegelésére kényszerítse, amelyek nem kapcsolódnak szorosan a globális pénzügyi stabilitás megóvásához.
Az IMF hitelességének megőrzése a világgazdaság stabilitásának záloga, ezért Strauss-Kahn köteles lenne az ügyet nyugvópontra helyezni, például úgy, hogy egyértelműen kinyilvánítja szándékait a francia elnökséget illetően. Ha indulni akar a következő francia elnökválasztásokon, akkor haladéktalanul fel kell adnia az IMF-nél fenntartott posztját.

Copyright: Project Syndicate, 2011
@ www.project-syndicate.org