Fürdővízzel a gyereket?

Az energetika összetett iparág, ahol a költséghatékonyság, a működési és ellátásbiztonság, a befektetői megtérülés és még számtalan elem egymással elválaszthatatlanul összefügg. Egy erőműben nem tudunk valamely termelőeszköz paraméterein a nélkül változtatni, hogy az ne hatna ki az összes többi eszköz működésére is. Ugyanez igaz az egész iparágra is. Ez a komplexitás csak mélyreható szakértelemmel és rendkívüli megfontoltsággal uralható. A szakmaiatlan döntéseknek és az ideges kapkodásnak mindig fiaskó a vége: egy problémát ugyan megoldunk, ám száz másik keletkezik helyette.

Fekete-fehér helyzetek persze nem léteznek, a valóság mindig árnyalt. Így van ez jelen esetben is: a politika valós energiapiaci problémákra próbál jó szándékú megoldást találni, ám az említett komplexitást csak részben képes kezelni. Na, de lépjünk túl az általánosságok szintjén, és vegyük sorra az aktuális kérdéseket!

A KÁT meglátásom szerint ma az első számú botránykő a politika szemében. És való igaz, a kötelező átvétel rendszere a kapcsolt- (villamos energiát, hőt és esetleg hűtést egyazon berendezéssel termelő) szektorban egy ideje nem teljesen úgy működik, ahogyan kellene. A támogatási rendszer az elmúlt években számos szerencsevadászt vonzott, akik nem a kapcsolt energiatermelő rendszerek hosszú távú, professzionális üzemeltetésére építették üzleti modelljüket, hanem a magas átvételi tarifákon képződött extrahaszon lefölözésére.

Az elvet ugyanakkor különböztessük meg a gyakorlattól, és a rendszert a kivételtől. Az egyébként nyugati mintára létrejött kapcsolt KÁT létjogosultsága máig vitathatatlan: segíti a magas hatásfokú, ezáltal környezetbarátabb és az energiafüggőséget csökkentő decentralizált energiatermelő rendszerek elterjedését, amelyek ráadásul viszonylag kis méretüknél fogva akár már egy magyar középvállalkozás számára is vállalható befektetési nagyságrendet jelentenek. Az erőművi piac „demokratizálódásának” pedig pozitív a hatása, hiszen rugalmasabbá válik általa az energiarendszer, ami viszont ellátásbiztonsági szempontból is üdvözlendő fejlemény.

Ne felejtsük el azt sem, hogy a KÁT az elmúlt években nem csupán a kapcsolt, hanem a megújuló erőforrásokra épülő energiatermelés számára is katalizátorként szolgált. A megújulószektor támogatása pedig szerte a fejlett világban magától értetődik, hiszen szervesen következik a modern társadalmaknak a környezetet és a fenntartható fejlődést előtérbe állító értékválasztásából. Végezetül pedig a KÁT kérdése szorosan összefügg – és ezzel el is jutottunk a jelenlegi politikai-közéleti diskurzus második sarkalatos pontjához – a távhőpiac helyzetével.

A KÁT bevezetésekor csendes paktum született a politika, az önkormányzatok és az energiatermelők között. A megállapodás értelmében a termelők a KÁT révén a piacinál magasabb villamosenergia-tarifákból finanszírozták a távhő előállítását. Ezzel valóban keresztfinanszírozás jött létre, hiszen a KÁT-ot, ezen keresztül pedig az indokoltnál alacsonyabb távhőtarifát végső soron a fogyasztók összessége fizette meg a villamosenergia-számlában, ám azt fontos látni – amellett, hogy ez a tétel csak kicsiny része a teljes villamosenergia-költségnek –, ezek a pénzek tették lehetővé az elmúlt években a távhőrendszerek fenntartását. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy amennyi magánforrás a távhőszektorba az elmúlt nyolc évben áramlott, az legalább anynyi, mint amennyi a KÁT-kasszába bekerült. A társadalmi összhasznosságot tekintve tehát – az egyébként inkább marginálisnak mondható visszaélésekkel együtt is – a szaldó pozitív.

Azt ugyancsak nem szabad elfelejteni, hogy e források nélkül a távhőszektor modernizációja el sem kezdődött volna. A jellemzően önkormányzati tulajdonban lévő távhőszolgáltatók egy – dicsérendő – része ugyan saját forrásból maga is költött fejlesztésre, ám nagyon sok példa van arra is, hogy az egyébként is szükséges beruházásokat a belépő távhőtermelő hajtotta végre.

És végezetül a harmadik sarkalatos pont: az energiaárak kérdése. A politika számára magától értetődik, hogy az a jó, ha az energia olcsó. Energetikai szakemberként azonban úgy vélem: az a jó, ha az energia kellően olcsó ahhoz, hogy ne okozzon szociális feszültséget, ugyanakkor kellően drága ahhoz, hogy energiatudatosságra, takarékosságra ösztönözzön. Hiszen Magyarország energiamérlege negatív, vagyis folyamatos importra szorulunk, végső soron tehát az energiatakarékosság a versenyképességünket növeli.

Látható tehát, hogy komplex rendszerrel, bonyolult összefüggésekkel van dolgunk. Kiragadni egy-egy kérdést, és megpróbálni azokat önmagukban, az egyéb tényezők figyelembevétele nélkül megoldani, ez csak újabb problémákat szül. Miként az is, hogy egy már elfogadott szabályozáson túl gyakran és túl hirtelen változtatunk. A piaci szereplők számára a kiszámíthatóság ugyanis a legfontosabb érték, pláne az energetikában, ahol a projektek évtizedekre szólnak. A szabályozás rángatása drámai következményekkel járhat.

A kapcsolt KÁT még két évig él, utána egy részleteiben egyelőre kevéssé ismert támogatási rendszer váltja. Azt gondolom, ennek a két évnek arról kell szólnia, hogy a tagadhatatlanul létező problémákat feltárjuk, megértsük és a megfelelő megoldást megtaláljuk. Komplex megoldást, amely figyelembe veszi a lakosság (és ezáltal a politika), illetve a piaci szereplők érdekeit egyaránt. Egy dolgot viszont szerintem semmiképpen sem szabad: kapkodva döntéseket hozni, ezzel ugyanis azt kockáztatjuk, hogy a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket is.