Mi haszna a rabmunkának?

Évtizedes szakmai vitát döntött el a parlament az elmúlt év decemberében a költségvetési törvényhez kapcsolódó törvénymódosításokat megállapító, úgynevezett salátatörvényben. A 2010. évi CLIII. törvény jelentÕsen átalakította ugyanis a fogvatartottak által elÕállított termékek és szolgáltatások hasznosításának rendjét.

A módosítást megelÕzÕen a szabadságvesztés büntetésüket töltÕ embereket foglalkoztató „büntetés-végrehajtási társaságoknak” vállalniuk kellett a piaci verseny kockázatát, ha a rabmunka eredményét a kereskedelmi forgalomban értékesíteni kívánták. A rentábilis mÛködés esélyét a rabfoglalkoztató sajátos „személyzeti politikája” persze minimálisra csökkentette.

A törvénymódosítás – vélhetÕen a gazdálkodási nehézségek enyhítésére – immár lehetÕvé teszi, hogy a kormány rendeletben határozza meg azokat a termékeket, amelyek tekintetében a büntetés-végrehajtási társaságokat a központi államigazgatási szervek felé ellátási kötelezettség terheli.

Eszerint ha a rabok által elÕállított áru vagy szolgáltatás értéke nem éri el az EU által megszabott közbeszerzési küszöbértékek egyikét sem – ez az érték a beszerzés tárgyától függÕen eltérÕ ugyan, de a legalacsonyabb is meghaladja a harmincmillió forintot –, akkor az állami hivatalok ezután közbeszerzés nélkül, az elítéltek munkáltatójától veszik át azokat.

Miért jelent gondot mindez, kérdezhetnénk, hiszen így mérsékelni lehet a rabokat foglalkoztató cégek veszteségét, és úgymond a költségvetés is jól jár azáltal, hogy nem magáncégek részére teljesít kifizetéseket.

Véleményem eltér ettÕl a sokak számára népszerÛ nézettÕl: az új szabályok alkalmazása ugyanis végsÕ soron valamennyi érintett számára kedvezÕtlen következményekkel jár. A hátrányok az ajánlatkérÕi oldalon álló közigazgatási szervek számára a legnyilvánvalóbbak. Kénytelenek lesznek ugyanis tudomásul venni, hogy nem vásárolhatják meg azt a szolgáltatást (árut), amely egy e célból kiírt versenyben a legolcsóbbnak vagy összességében a legszínvonalasabbnak bizonyulna. A rabmunkában készült áru pedig távolról sem biztos, hogy alkalmas a beszerzési cél teljesítésére. Ezért még ha ingyen is adnák, lehet, hogy végül – például a javításra fordított költségek miatt – számszaki szempontból is ráfizetéses lesz számukra az „üzlet”.

A közbeszerzési törvény mellÕzése az elítélteket foglalkoztató cég ésszerÛ mÛködtetése szempontjából is vitatható. Ha ugyanis a szervezet nem juthatna a közbeszerzési eljárás szabályainak a félretételével a törvényhozó által számára mintegy kijelölt vevÕkörhöz, legalább tudni lehetne, hogy mikor, mely esetben képes a társaság üzleti értelemben is sikeresen tevékenykedni. Ez nemcsak az elítéltek munkáját irányító hivatásos cégvezetÕk díjazásának megállapítása szempontjából volna hasznos, hanem mindenekelÕtt azért, hogy az állam tudja, mibe kerül a szabadságvesztésüket töltÕk alapvetÕ emberi jogai közül az egyik legfontosabbnak, a munkához való jognak a biztosítása. A rabfoglalkoztatás lényege ugyanis nem elsÕsorban a versenyképes áru elÕállításának a megszervezése, az üzleti siker, hanem a munkavégzés maga, amely esélyt ad az elítélt képzésére, megkönnyíti felkészülését a szabadulás utáni idÕre. Ha pedig erre csak beláthatatlanul távoli idÕpontban kerül sor, segít elviselni a hétköznapok monotóniáját.

Az államnak ezért kell finanszíroznia az elítéltek foglalkoztatását, tekintet nélkül arra, hogy ami a munka eredményeként létrejön, az alkalmas-e a versenyben való megmérettetésre. Ha a körülmények szerencsés alakulása folytán piaci értelemben használható produktum is létrejön, az örömteli esemény, de ez a körülmény – csakúgy, mint az ellenkezÕje – nem befolyásolhatja az állami kötelezettség teljesítését. A kényszervevÕk törvényi kijelölése viszont a rabmunka vétlen vevÕit bünteti meg.