Árral szemben próbál úszni az Orbán-kormány

Második függetlenségi nyilatkozatként is értelmezhető Orbán Viktor március 15-i beszéde után a Nemzetgazdasági Minisztérium tegnapi közleménye, amelyben világossá tették: Magyarország nem ért egyet azzal, hogy uniós szinten harmonizálni kell a társasági adó alapját. Míg azonban az ünnepi beszéd inkább a kormányt – a miniszterelnök olvasatában az országot – főleg a médiatörvény miatt ért – a miniszterelnök olvasatában visszavert – támadásokra utalt, az NGM az ország gazdaságpolitikájának védelmében szólalt fel, deklarálva egyben azt: Magyarország nem írja alá a hétvégi EU-csúcson az euróövezeti versenyképességi paktumot.

El lehet azon gondolkozni, vajon mennyire veszi jól ki magát egymás mellett az a két kijelentés, hogy „a kormány egyetért a versenyképességi paktum céljaival, ám az országnak nem áll érdekében a csatlakozás”, ahogy azon is, ez vajon mit jelent euróövezeti tagságunk szempontjából. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy a maastrichti kritériumokon túl a paktumba belefoglalandó pontok is kötelezők lesznek a csatlakozáshoz.

Némileg skizofrén a helyzet, hiszen az uniós csatlakozási szerződés szerint az euró átvételét nem úszhatjuk meg. Igaz, ezt jelenlegi prognózisok nagyjából az évtized végére teszik, de vajon mi történik addig?

Tekintve, hogy az unió – az alapszerződés alkotmánnyá nyilvánításán kívül – eddig nem nagyon lépett vissza komoly integrációs döntéseiben, az adóharmonizáció minden tagországi durcáskodás ellenére is előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. Kérdés tehát, miben reménykedik Budapest? Abban, hogy Nicolas Sarkozy és Angela Merkel mégiscsak visszalép és többet ki sem ejti a száján, hogy az alacsonyabb adókulcs megengedhetetlen versenyelőny, amit ki kell irtani? Abban, hogy mégiscsak eljön a gazdasági csoda, és Magyarország képes lesz teljes egészében átértékelni adórendszerét? Vagy abban, hogy addig csak szétesik a valutaunió?