Csak mítosz, hogy a paktum mindent megold

Félreértés ne essék: fontos mindaz, amit Párizs és Berlin február elejére kifőzött. A probléma a kérdés pozicionálásával van. Ez a mostani nyilatkozat- és akciódömping ugyanis már-már háttérbe szorít egy sor más fontos történést és fejleményt, s csak kevéssé tudatosítja, hogy a francia–német javaslatban foglaltak nem az EU egészének, hanem csak az eurócsoport tagországainak ajánlanak néhány önkéntes és a már meglévőkhez képest kiegészítő házi feladatot. De az említett meglévőket továbbra sem váltaná fel, nem módosítana szerződést, mindössze egy elem lenne a bonyolult és összetett mozaikból, de továbbra is a mozaik egésze az, ami számít. Mert ugyan mit ér egy megállapodás a nyugdíjkorhatár meghatározásának a mikéntjéről, ha például közben a piac szétszedi az eurómentésre létrehozott válságalapot?

Valahogy feledésbe merült, hogy mindaz, ami jelenleg egymással párhuzamosan történik, igazából tavaly tavasszal, a görög válsággal kezdődött. Akkor még csak a közvetlen krízis elhárítása volt az első reflex, de ahogy a piaci célkeresztben újabb országok kezdtek feltűnni, úgy szélesedett a gondolkodás is a teendők további körére. A figyelem pedig a jövő felé fordult. Olyan kérdésekre kezdték immár intézményesítetten keresni a választ, mint hogy milyen állandó válságmentő mechanizmust célszerű megalkotni 2013-ra, amikor a mostaninak az ideiglenes hatálya lejár.

Erre lehetne megoldás egy új európai pénzügyi mechanizmus, illetve az ehhez utat nyitó alapszerződés-módosítás, ezek előkészületei most zajlanak. Aztán: milyen mechanizmusokkal lenne biztosítható, hogy hasonló válsághelyzet már eleve létre se jöjjön, mert a tagországok józan gazdaságpolitikája – vagy a gazdaságpolitikát terelő közös mechanizmus – idejekorán magától útját állja ennek? Erre válaszul fogalmazódott meg egyfelől az „európai szemeszter” januárban indult gyakorlata (amely többfordulós egyeztetések után számon kérhető prioritásokat ír elő a nemzeti költségvetések elkészítéséhez), másfelől hat olyan új jogszabály tervezete, amelynek vitája ezekben a hetekben zajlik, és amelyet optimális esetben – ha az Európai Parlamentet is meg tudják nyerni partnernek hozzá – a nyáron lehetne véglegesíteni.

Az elhíresült „paktum” tervezete, amely a február 4-i EU-csúcs idejére vált ismertté, kezdetben sem akarta mindezt felváltani, hanem annak kiegészítését célozta. Azóta a képlet még tovább tisztult. Egyértelművé vált, hogy a versenyképességet erősíteni hivatott „paktum” elemeit afféle önkéntes vállalásnak kell elképzelni az eurózóna tagállamainak körében, és hogy a vállalások e rendszeréhez – beleértve azok nyomon követését és számonkérését – nem eurótagok is csatlakozhatnak, ha akarnak. Ennyi a helye és szerepe a „paktumnak” a mozaiklap egészében. Persze fontos lenne, hogy legyen haladás az ügyében, mert befolyásos tagországok más mozaiklapok esetében leginkább akkor készek az együttműködésre, ha ez már megoldódott. (A mozaiklapok közötti kölcsönös függőség képlete persze meg is fordítható.)

Világos, hogy a paktum egyes – szociálpolitikai vívmányokat érintő – elemei harcra ingerlik e vívmányok kedvezményezettjeit. Az is érthető, hogy a végrehajtásának közösségi megoldásokat kevéssé favorizáló bizonyos mechanizmusai vörös posztót jelentenek a közösségi intézmények, mindenekelőtt az Európai Parlament szemében. Az sem meglepő, ha az egyet nem értők e pontok kapcsán támadnak. Egyet ne gondoljunk csak: hogy ezek a helyi harcok és helyi viták a mozaik egészéről szólnak. Hatással vannak rá, de közben azért a többi mozaiklapnak is megvan az önmozgása, és ezért ők is tudnak hatni a többiekre. Fontos a paktum, de nem minden. Érdemes a többire is figyelni.