EU-csúcs és versenyképesség

Több kedvezőtlen hír borzolja a kedélyeket az euróövezet és az EU vezetőinek márciusi csúcstalálkozói előtt. 189 tekintélyes német közgazdász nyílt levélben kérte a pénzügyi mentőcsomagok korlátozását.

A Moody’s hitelminősítő további három fokozattal lejjebb sorolta Görögország államadósságát. Hírek szerint a nyáron elvégzendő összeurópai banki stressztesztek nem lesznek jobbak a teljes hiteltelenséget szenvedett tavalyi teszteknél. Az Európai Központi Bank pedig rövidesen kamatemelési ciklusba kezdhet, amely hatással lesz az államkötvénykamatokra is.

Így a görög államkötvénykamatok új magasságokba emelkedtek, és egyre nő az államcsőd esélye. Az ebből fakadó fertőzési félelmek is növekedtek, azazhogy a piaci finanszírozás megszakadhat további euróövezeti országok esetén is. Mindezek pedig komoly problémákat okozhatnak az európai bankrendszer számára.

A márciusi csúcstalálkozók fókusza így ismét eltérhet az eredeti fő napirendtől, a német–francia kezdeményezésű „versenyképességi paktumtól”. Az elnevezés ellenére a paktum javaslatainak többsége nem kifejezetten a versenyképességről szól, hanem például a nyugdíjkorhatár emeléséről, az alkotmányban rögzítendő fiskális szabályokról vagy nemzeti bankválságkezelő mechanizmusok létrehozásáról.

A versenyképességhez leginkább kapcsolódó elemek: a béreknek az inflációhoz való indexálásának betiltása (amely segítheti a béreknek a termelékenységhez való igazítását), az egyes országokban szerzett szakképzettségek elfogadása az egész EU-ban (amely segítheti a munkaerő-mobilitást), valamint a vállalati nyereségadó alapjának, de nem a mértékének harmonizálása (amely segítheti a tőkeáramlást).

Az EU-s gépezet természetesen vette a lapot; José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke és Herman van Rompuy, az Európai Tanács elnöke közös javaslatban konkretizálta, egyben némileg fel is lazította az eredeti német–francia elképzeléseket.

A javaslatok összességében értelmesek. Annak ellenére gondolom ezt, hogy számos kommentátor sárba tiporja őket. Más kérdés azonban, hogy mire szolgálhatnak. A munkaerő és tőke EU-n belüli könnyebb áramlása fontos elemei a középtávú növekedési stratégiának, de ezek pozitív hatása sok év távlatában várható. A bérek inflációs indexálásának a beszüntetése is üdvözlendő, de ez önmagában nem oldja meg számos mediterrán euróövezeti ország versenyképességi problémáját: számítások szerint a béreknek 20-30 százalékkal csökkennie kellene a versenyképesség helyreállításához.

A versenyképességhez kevésbé kapcsolódó javaslatok mögött is van ráció. A jelenlegi nyugdíjrendszerek számos európai országban fenntarthatatlanok, és a korhatárok kitolása valóban fontos lépés a hosszú távú fenntarthatóság irányába. Az alkotmányban rögzített fiskális szabályok is hasznosak lehetnek jövőbeli államadósság-válságok megelőzésére; megjegyzem ugyanakkor, hogy a szabályok milyenségén nagyon sok múlik. És a nemzeti bankválságkezelő mechanizmusok kifejlesztése is hasznos lehet a jövőben.

Azonban nem elég a távoli jövő problémáira fókuszálni: az euróövezet jelenlegi válságát meg kell oldani. Görögország egyértelműen fizetőképességi problémával küzd, míg az EU eddig likviditási problémaként kezelte a helyzetet, ráadásul rövid futamidejű és viszonylag magas kamatú hitellel. A stressztesztek alkalmatlansága miatt nem tudni, hogy egy görög államcsőd és egy esetleges láncreakció milyen problémákat okozna az EU-s bankrendszerben. De megfelelő tesztek esetén is kellene politikai akarat a gyenge bankok bezárására vagy feltőkésítésére, amelyet a bankok multinacionális jellege tovább nehezít. Az előzményeket tekintve így sajnos csak abban bízhatunk, hogy az elmúlt napok fokozódó piaci nyomása a jelen valós problémáira irányítja az EU-s döntéshozók figyelmét.

Darvas Zsolt, a Bruegel intézet kutatója -->