Ez nem Orbán alkotmánya lesz

Az alkotmánytervezet lapzártakor érvényes szövege alapján az állam berendezkedése, a köztársasági elnök jogköre, a parlament működése alapvetően nem változik, holott ősszel még egészen konkrét vízió körvonalazódott egy másfajta felállásról. A mostani változások ehhez képest valóban a költészet kategóriájába tartoznak. Mi történhetett? Mi változott meg, ami miatt a forradalmi tervek művészi finomításokká nemesedtek?

A jelek szerint az vált mindenki számára világossá, beleértve a döntéshozói kart is, hogy a kétharmados többségnek is megvannak a maga korlátai. Az a gazdasági keretrendszer, amelyben az ország borotvaélen táncolva működik, az az intézményi környezet, amelyet az Európai Unióba belépéssel elfogadtunk, egyszerűen nem ad mozgásteret a parlamentáris demokrácia totális átépítésére.

Hasonló történt, mint kicsiben az államháztartás területén: ott az örökölt brutális adósság ellenére a megszorítások elkerülése, a nagyobb államháztartási hiány kialkudása volt a terv, a hozzá tartozó egyszeri, nagyarányú adócsökkentéssel. De végül, az EU és Barroso nemje, majd a végiggondolatlan szja-refom okozta sokk után, az utolsó pillanatban erős és racionális gazdasági reformcsomag lett a vége.

És hasonló történt, mint a monetáris tanács ügyében. Az eredeti szándék a Magyar Nemzeti Bank elnökének eltávolítása, majd a monetáris tanács többségének megszerzésével a monetáris politika feletti kormányellenőrzés megragadása volt, de a jegybank függetlenségéről szóló nemzetközi figyelmeztetések és a más témákban korábban indult átfogó támadások hatására a kormány puha megoldást alkalmazott.
Másképpen fogalmazva: a kormány megérezte, hogy elment a falig. A magyar gazdaságot finanszírozóknál a kabinetnek a magánnyugdíjpénztárak vagyonának bevonása, a válságadók és a médiatörvény után nincs több dobása.

Elég csak megnézni, mint mond a budapesti német nagykövet a maga diplomáciai kifinomultságával: a kormány külföldi befektetőkkel szembeni intézkedései után megrendült a bizalom, a gazdaság pedig nem működik bizalom nélkül, anélkül új befektetések sincsenek. Tekintve, hogy Németország nemcsak a legnagyobb befektető, hanem az EU-n és pénzügyi szféráján keresztül a magyar gazdaság legfőbb finanszírozója is, világos, hogy a különutasságnak itt a vége. Az évi több mint 1000 milliárd forintos kamatteher, amelyet az állam nyög, az idei 4000 milliárd forint feletti állampapír-kibocsátási igény, amelyet a hitelezőknek viszonylag alacsony kamaton le kellene jegyezniük, vagy a 80 százalék feletti GDP-arányos eladósodási ráta, amelynek jelentős csökkentésére még a Széll Kálmán-terv is kevés lehet önmagában, mind-mind arra figyelmeztet, hogy nagyon új államot, olyat, amelyben finanszírozóink nem feltétlenül bíznak, nem lehet építeni. Egy kósza gondolat arról, hogy egy-két hónapig mégsem kellene magyar államkötvényt venni, vagy egy javaslat, hogy mégse szűnjön meg Magyarország ellen a túlzottdeficit-eljárás, és a kormány kereshet új történelmi alakokat a következő refomcsomagok elnevezésére.

Ami az alkotmánytervezet szövegét illeti, azon nyilván van még javítanivaló, valamint sok olyan tétel, amelyet vagy humornak tekinthetünk, vagy véletlenül másolták bele a tervezetbe. Az egyik ilyen a 40. paragrafus, amely a közteherviseléssel kapcsolatos kérdéseket kétharmados körbe sorolná, vagyis megfosztana egy egyszerű kormánytöbbséget a kormányzás lehetőségétől. Tekintve, hogy az adózás kérdéseibe az Európai Uniónak nincs sok beleszólása, akár még EU-konform megoldás is lehet az utódok kezét gúzsba kötni ilyen módon. Tartok tőle, hogy a kormánytöbbség végül kénytelen lesz ezt a tervet is a magzatvédelemhez hasonlóan a „beleírjuk, de nem gondoljuk komolyan” kategóriába sorolni.