Legközelebb már valóban minden másként lesz?

Amikor politikusok és központi bankok a gazdaság valamely bajba jutott szegmensét szeretnék megmenteni, mindig a következőket halljuk: „Igen, értjük, hogy a bankok megmentése aláássa a piaci fegyelmet, azt azonban senki sem várhatja, hogy tétlenül nézzük a rendszer összeomlását, amelytől sok millió ember ártatlanul szenvedne. A következő alkalommal azonban egészen más lesz a helyzet.”

A kormányok számára a késztetés teljesen világos. A köz úgy jutalmazza őket, ahogy az éppen időszerű problémákat kezelik. Azzal kevés elismerést aratnak, ha a gondatlanokat és a mohókat hagyják szembesülni a tetteik következményeivel, mert akkor sok ártatlan ember is szenved. Az utóbbiakkal szimpatizáló sajtó szívszaggató történeteket tálalna az elveszített munkahelyekről és lakásokról, s érzéketlennek állítaná be a mentőakciók ellenzőit. A demokráciák szükségszerűen puhaszívűek, holott sem a piac, sem a természet nem az. Így intézményesülhet a morál fellazítása a fontos ágazatokban, amelynek következtében a veszteségeket társadalmasítják, a profitokat pedig magánosítják.

Bár a politikusok váltig állítják, hogy a következő alkalommal igazán másként lesz, valójában azonban mindenki tudja, hogy ugyanúgy döntenek később is, ha ezzel a választási kényszerrel szembesülnek. Maguk a hatóságok is tisztában vannak azzal, hogy legközelebb sem lesz másként, ezért minden erejükkel azon lesznek, hogy a „legközelebb” ne következzen be. A hazardírozók ezzel szemben arra vannak ösztönözve, hogy újra és újra szerencsét próbáljanak, mert tudják, hogy baj esetén megmentik őket. Ebben a macska-egér játékban mindig a kockáztatók kerekednek felül.

A dolog egyik oka abban rejlik, hogy a hazardírozók egy szűk, összetartó érdekcsoportot képviselnek. Ők – ha egyszer megmentették őket – erőteljes késztetést éreznek a status quo visszaállítására, és az ehhez szükséges politikai befolyás megvásárlásához megvannak a megfelelő erőforrásaik. Ha a kockáztatók körében lehetővé tennék nagyobb veszteségek elszenvedését, akkor kevesebb pénzük maradna a tevékenységük korlátozását célzó politikai törekvések kivédésére.

A közvéleményben az emlékezet általában nem hosszú, az időhorizont pedig rövid, emellett nincs affinitás a részletek iránt. Az Egyesült Államokban a Dodd–Frank páros nevével fémjelzett, terjedelmes törvény azt szerette volna megakadályozni, hogy a bankárok később ismét túlzott kockázatoknak tegyék ki az amerikai adófizetőket. Erről azonban a figyelem gyorsan áttevődött a reálgazdaság állapotára és a munkanélküliség alakulására. Miért kelljen összpontosítani a pénzügyi szabályozás részleteire, amikor a közvetlen összeomlás kockázata meglehetősen csekély, miközben a részletek olyan bonyolultak? Amint a közvélemény elveszítette az érdeklődést a részletek iránt, és amint a technikai szakértők és a lobbisták átvették az ügy irányítását, a Dodd–Frank-tervezet úgy lett egyre barátságosabb a bankokkal.

A kérdés ezek után az, hogy miként lehet véget vetni ezeknek az egyirányú fogadásoknak. A félelmet keltő válasz az lehet, hogy addig nem lesz vége az egésznek, amíg a kormányok ki nem fogynak a pénzből (amint történt az Írországban), vagy amíg el nem fogy a köz türelme és szimpátiája (mint Németországban Európa többi részével szemben). Ennek elkerüléséhez a kormányoknak fel kell ismerniük, hogy a rendszer úgy van programozva, hogy válaszoljon a súlyos feszültségekre, és ezzel kapcsolatban ők semmit sem tehetnek.

Az Egyesült Államokban a Federal Reserve például a 90-es évek elején a bankok ingatlanpiaci problémái miatt tartotta alacsonyan a kamatokat. Utána, 2001-ben a „dotkombuborék” kipukkadása utáni helyzet kezelésére szállította le őket ultraalacsony szintre. Legutóbb 2008 óta tartja szélsőségesen alacsony szinten a kamatokat az amerikai jegybanki intézmény. A vezető Fed-tisztviselők ugyanakkor tagadják, hogy a kamatpolitikájuk bármiképpen felelőssé tehető a veszélyes kockázatvállalásért, jóllehet ennek ellenkezőjét számos bizonyíték igazolja. Ha pedig a pénzügyi szektor megint bajba kerülne, akkor a Fed ismét nehezen tudna másként reagálni.

Pedig a válság elmúltával nem kellene tovább alacsonyan tartani a kamatokat, főleg akkor nem, ha ennek csekély hatása van a fenntartható növekedés kiváltására. Ha mégis maradna a laza monetáris kurzus, akkor ezzel jutalmaznák a bankokat a múltban elkövetett túlkapásaikért, miközben büntetnék a megtakarítókat. A kockáztatók és a megtakarítók ösztönzöttségének egyensúlyba hozatalához arra lenne szükség, hogy a sokáig nyomottan tartott kamatszint után a Fed az egyébként szükségesnél is gyorsabban emelje a kamatokat, amint a gazdaság kilábalt a recesszióból. Ez persze politikailag nehéz lenne, mert a közvéleményt arra a gondolkodásra programozták, hogy a kamatok emelése visszaveti a növekedést.

A kormányokon a nyomás az erőteljes beavatkozásra kisebb volna, ha az egyén számára könnyebben elérhető lenne a szociális védelem. A hivatalos amerikai politika azért kényszerül a visszaesések idején a fokozott aktivitásra, mert a munkanélküliség erősen megviseli a dolgozókat, akiknek nincsenek megtakarításaik. A segély rövid ideig jár, az egészségügyi ellátás pedig munkahelyhez kötött. Erősebb szociális biztonsági háló mellett a politikusok könnyebben napirendre térhetnének a nagyvállalati és a pénzügyi szektor erősebb megrázkódtatásai felett. És akkor okkal állíthatnák: legközelebb tényleg másként lesz.