Oszkó: Egyelőre kevés az eredménye a titkolt megszorításoknak

Az elmúlt egy év kiszámíthatatlan, hol céltalanul lazító, hol titkoltan megszorító, de az érdemi kérdéseket megválaszolatlanul hagyó gazdaságpolitikájának egyelőre kevés a kézzel fogható eredménye.

Nyoma sincs a kedvező növekedési hatásoknak, miközben a kormánynak 2011-ben valójában már olyan egyensúlyi és adósságproblémákkal kell küzdeni, amelyeket lényegében magának okozott. Ezalatt az érdemi kérdésekben, mint az akár deviza-, akár forintadóssággal küszködő háztartások helyzete, a foglalkoztatás és munkanélküliség vagy a hazai vállalati szektor versenyképességi hátrányai, eddig semmilyen érdemi változás nem történt. Pedig a kormány lassan annyi ideje van hivatalban, mint amennyi a Bajnai-kabinetnek korábban összesen megadatott.

Persze ha valaki úgy közlekedik a hidakon, hogy nem fordít figyelmet arra, az útvonalak teljes hosszukban merre vezetnek, akkor könnyen előfordulhat, hogy olykor rossz irányban kel át rajtuk. Az a gazdaságpolitika tehát, amelyik kizárólag a napi, éppen felmerülő problémák megoldására szorítkozik, csekély eséllyel járul hozzá nagy ívű elképzelések megvalósításához és az ország felzárkózásának elősegítéséhez. Jó példa erre a magánnyugdíjpénztárak államosítása, amely néhány éven belül úgy csökkentheti az államadósságot, hogy ezzel hosszabb távon valójában jelentősen növeli azt. Hasonlóan hirtelen és talán nem kellően átgondolt megnyilvánulása volt a kormánynak az uniós versenyképességi paktum elutasítása, melynek során viszont már akkor megpróbált átkelni a hídon, amikor még oda sem ért.

Fontos mindenekelőtt tisztázni, hogy a versenyképességi paktum számos más eleme mellett nem kötelez egyetlen belépő országot sem az adóemelésre, és jelen változatában nem egységesítené a társaságiadó-kulcsokat sem. Csupán azt eredményezi, hogy a társaságok által fizetendő adóteher alapját minden országban egységesen kell számításba venni, így a tényleges adóterhelés összehasonlíthatóvá válik. Egy effajta szabályozás egyáltalán nem küszöböli ki a versenyt, csupán átláthatóvá teszi azt.

Márpedig egy egységesített társaságiadó-alap valójában ezért hozhatná Magyarországot nehéz helyzetbe. Hamar kiderülhetne ugyanis, hogy hiába alacsony látszólag a társasági adónak nevezett adónem kulcsa hazánkban, ha emellett a különböző egyéb, a társaságokat terhelő adónemekben, mint a helyi iparűzési adó vagy esetleg a szektorális különadók, a tényleges adóterhelés valójában annak a többszöröse. Egy egységesített szabályok szerint számított társaságiadó-alapra pedig nem azért kellene valójában nagyobb adómértéket alkalmaznia hazánknak, mert arra az unió kötelezné, hanem azért, mert rejtett technikákkal, de valójában most is lényegesen magasabb adót vet ki, még ha azt követhetetlen módon teszi is.

Ennek fényében pedig a valós kérdés az, hogy az átláthatatlanság mennyiben versenyképességi előny? Vajon az inspirálná a befektetőket, hogy a formálisan alacsony társaságiadó-kulcs mellett mindenkit, de különösen a beruházásokat és a foglalkoztatást külön teherrel sújtja a helyi iparűzési adó, továbbá a nagyobb cégek életét a szektorális különadók, a kisebbekét pedig az állami bérkommandó keseríti meg, ahelyett, hogy a társaságok hazai adóztatása egy átlátható és más országok adórendszerével könnyen összehasonlítható rendszerben történne? Aligha.

Ha az eurózónán kívüli uniós tagállamok egységesen elutasították volna a versenyképességi paktumot, és mindegyikük egy sajátos, országonként egyedi és így kevésbé transzparens adórendszerrel igyekezett volna tartani a versenyt, talán érthető lett volna a döntésünk. Érdemes lett volna azonban ezt kivárni. Mert most, amikor a régiós országok egyre nagyobb számban választják a közös társaságiadó-alap rendszerét, abból kimaradni csakis versenyképességünk további romlásának veszélyével lehet, és az legfeljebb azon néhány adófizető parciális érdekeit szolgálja, akik a jelenlegi, egyre átláthatatlanabb rendszer haszonélvezői.