Szabad-e hazudni az államigazgatásban?

A nemrég lemondatott német hadügyminiszter, Karl-Theodor zu Guttenberg vajon köteles lett volna-e elismerni, hogy masszív plagizálást követett el a doktori disszertációjában, vagy az erről szóló hazugságot esetleg igazolhatta volna-e a fontos állásának betöltésére hivatkozva? Vajon törvénytelennek kell-e minősíteni a Szaddám Huszein által vezetett Irak 2003-as lerohanását, mert a lépést a tömegpusztító fegyverek rejtegetéséről szóló hazugságra alapozták? Igazolható-e az abortusz ellen fellépő amerikai ultrakonzervatív mozgalom magatartása, amikor hamis történetekkel küldték el tagjaikat a családtervező központokba ellenfeleik hiteltelenítésére?

A machiavellizmus gazdasági változatára az egyik példát a nagy világválság kínálja. Az a korszak, amelyre a politikusok gyakran hivatkoznak a 2007 utáni gazdasági zavarok kapcsán. A múlt század harmincas éveinek elején számos országban megrohanták a bankokat, ez azonnali és mérhetetlenül nagy károkat okozott. Indokolatlanul is rombolta a foglalkoztatást, például amikor olyan vállalkozásokat döntött a szakadékba, amelyek egyébként hitelképesek lettek volna.

A gazdasági depresszió korának általános jelenségével szemben volt egy kivétel: Itáliában Mussolini fasiszta kormánya akkor már a sajtót is ellenőrizte, beleértve a pénzügyi lapokat. Bár a nagy olasz bankok ugyanazon modell szerint működtek, mint a német vagy osztrák versenytársaik, és hasonló fizetésképtelenséggel küszködtek, a sajtó mégsem beszélt ezekről a kellemetlen problémákról. A pénzügyi újságírás ezzel enyhítette a bajok súlyát, ennek folytán az olaszoknál nem volt bankpánik, és a gazdasági depresszió is enyhébb lefolyású lett.

Mivel a bizalom jelentős szerepet játszik a pénzügyi válság idején, Mussolini példája ragadós lett. Az államok szinte mágikus módon tudtak közbizalmat teremteni azzal, hogy azt pusztán elrendelték. Adolf Hitler szerette mondani, hogy a birodalmi márka stabilitását végső soron a koncentrációs táborokkal lehetett megteremteni. Az igazság és a tények torzítása a kormányok számára örök vonzerőt jelent. Többletbevételeket jeleznek előre, hogy hitelképesebbnek látsszanak, a külföldi hitelfelvételeket pedig belföldi adóssággá minősítik át, csak azért, hogy jobban nézzenek ki a Nemzetközi Valutaalap szemében.

A megtévesztés lehetősége vonzóvá válhat egy-egy vállalkozás számára is. Vajon nem lenne-e kívánatos a veszteségek elrejtése arra az időre, amíg a bizalom helyreáll? A profitok visszatértével ugyanis be lehet tömni a réseket, mégpedig úgy, hogy a csalásra soha senki nem jönne rá. A vállalkozások esetében azonban a pénzügyi félrevezetés törvénytelen. A pénzügyi beszámolók és azok számviteli adatainak tisztességes összeállítása és megőrzése elengedhetetlen a piacgazdaság jó működtetéséhez. A mérlegek és jelentések helyessége nélkül rövid úton bekövetkezne a bizalomvesztés.

A tisztességes magatartás követelménye valójában a kormányok esetében is hasonló. A megtévesztés, a hamisítás roppant zavaró lehet, ha kiderül. A pénzügyi válságok számos esetben a kormányok félrevezető magatartásából és a saját politikai találékonyságukba vetett túlzott bizakodásból ered. Az 1994-es mexikói válság akkor rázta meg a globális gazdaságot, amikor nyilvánvalóvá vált az ország dollárban jegyzett, hatalmas államadósságának teljes mérete. A görög kormány félrevezetően tájékoztatott a fiskális pozícióinak alakulásáról, miután rájött, hogy az Európai Bizottság vagy nem ismerte fel vagy eltűrte a számlavezetésben mutatott bűvészkedését.

Később ez a tény váltotta ki a 2010-es euróválságot. Ilyen fokú csalás láttán többé nehéz elhinni, hogy a kormányok megfelelő módon alkalmazzák a szabályokat.

A megtévesztés azonban nemcsak a pénzügyi és gazdasági válságok okaként bukkan fel, hanem forradalmak számára is elégséges gyúanyagot kínál. A tunéziai elnök, Zín al-Ábidín Ben Ali elleni tiltakozások közvetlen, kiváltó oka az volt, hogy a WikiLeaks közzétett egy amerikai diplomáciai jelentést az ottani rezsim korrupciójáról. A dominóhatás folytán a tunéziai forradalom elvezetett a korrupcióról és a megtévesztésről szóló számos további tény feltárásához, Egyiptomtól és Líbiától az Öböl-államokig, egyre nagyobb haragot váltva ki, és rámutatva az ilyen rezsimek sebezhetőségére.

A machiavellizmus ellen több súlyos érv is van. A korszerű kommunikáció világában fenntarthatatlan lenne a tények olyan eltussolása, amelyre Mussolini 1931-ben szolgált példával. Emellett, ha bárki megtévesztésre törekedne, akkor később még komplexebb csalási műveletekbe kellene bocsátkoznia, és ez súlyos következményekhez vezethet, mert minden további döntés eleve hibás feltételezésből indul ki.

A korabeli Itália további tanulsággal is szolgál. A depresszió idején a bizalom fenntartása és a bankok megmentése végett létrehozott állami holdingok egyre bürokratikusabb és költségesebb tehertételként nehezedtek az olasz gazdaságra. A szinte elpusztíthatatlan, behemót konglomerátumok túlélték Mussolini rezsimjét, és további 50 évig fennmaradtak.

A piacokat az újabb információk feltárása működteti. Az információ áramlásának megfojtása torzulásokhoz, nem pedig a bizalom megerősödéséhez vezet. A politikai rendszerekre ugyanez vonatkozik, ahogy azt most a Közel-Keleten látjuk. Mégis, hiába a gazdasági válságok vagy a politikai forradalmak sora, mindez nem változtatja meg a politikusokban eredendően meglévő hajlamot arra, hogy ők valamit jobban tudnak, mint mások.