Előre a termelő kapitalizmus útján! Vagy hátra?
„A világgazdaság új irányba fordult: a termelő kapitalizmusnak van jövője, a spekulatív kapitalizmus leáldozóban van” – mondta Orbán Viktor tavaly júniusban, amikor a parlament előtt ismertette 29 pontos gazdasági akciótervét.
A miniszterelnök úgy vélte, Magyarország akkor lehet sikeres, ha a termelő kapitalizmusra koncentrál, mert csak az tud egymillió új munkahelyet teremteni. Mondatai összecsengtek a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége (VOSZ) elnökének pár héttel korábban elhangzott szavaival. Demján Sándor a Fidesz elnöke által kezdeményezett gazdasági konzultáción hangsúlyozta, hogy „a társadalomnak a termelésre kell fókuszálnia, tisztelve a fizikai munkát, mert jelenleg a szellemi foglalkoztatás van fölényben”.
Hogy a miniszterelnök komolyan gondolta kijelentését, azt az azóta eltelt hónapok kormányzati intézkedései és tervei igazolják. A kormány megalakulása után nem sokat kellett várni a pénzügyi szektorra kivetett különadóra, amellyel egyrészt a költségvetés lyukait igyekezett befoltozni, másrészt – összhangban a meghirdetett gazdaságfilozófiával – nagyobb közteherviselésre kényszeríteni a korábban „extraprofitra” szert tevő bankszektort. Hasonló szempontok vezérelték később a távközlési, kiskereskedelmi és energiacégekre kivetett különadókkal. Esetükben a pénzügyi spekuláció helyett már más okokkal indokolta a pluszteher kivetését a kormány, a köztudatban azonban egyszerűen csak a multik megleckéztetéseként csapódott le az akció.
Pedig legkésőbb az Audi és a General Motors autóipari beruházásaihoz nyújtott, viszonylag bőkezű állami támogatások bejelentésekor bárki számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy a multik nem általában jelentenek szálkát a kormány szemében, ha egyáltalán. Sokkal inkább Orbán akciótervének gyakorlati megvalósulásáról lehet beszélni. Azok a feldolgozóipari óriásvállalatok, amelyek gyártókapacitásaik idetelepítésével nemcsak munkahelyeket teremtenek, de növelik Magyarország áruexportját is, a támogatandó tevékenységűek közé tartoznak. Ezek megnyerésére ráadásul bele is kell az államnak nyúlni a zsebébe, hiszen többen versenyeznek a kegyeikért, és viszonylag könnyen tovább is állhatnak. Az itt megtelepedett külföldi szolgáltatók viszont – a kormány reményei szerint – aligha hagyják itt piacukat amiatt, hogy most átmenetileg több adót kell fizetniük.
Ez a fajta szemlélet nem csak Magyarországon népszerű. A nálunk fejlettebb országokban is sokan adnák vissza a feldolgozóipar régi fényét. Sőt, akadémiai körökben is akadnak szószólóik, ahogy a The Economist felhívta rá a figyelmet. Michael Spence és Sandile Hlatshwayo a Council of Foreign Relations számára írt tanulmányukban arra a következtetésre jutottak, hogy Amerikának közpénzekből kellene támogatni a munkahelyteremtést azokban az ágazatokban, amelyek termékei külkereskedelmi forgalomba kerülnek (tradeables). Ez döntően a feldolgozóipart jelenti, noha egyes szolgáltatások is idetartoznak.
Kimutatták, hogy az Egyesült Államokban 1990 és 2008 között teremtett nettó 27,3 millió munkahely szinte mindegyike a külkereskedelembe nem kerülő szektorokban – oktatás, egészségügy, kiskereskedelem, kormányzati szolgáltatások – jött létre. Ez persze természetes folyamat, hiszen a technológiai változások és a globalizáció miatt a termelési lánc alacsonyabb hozzáadott értékű elemei a fejlett gazdaságokból az olcsó munkaerejű fejlődő országokba vándorolnak. A kutatók azért kongatták meg mégis a vészharangot, mert szerintük a kiköltekezett kormányok és fogyasztók kereslete a jövőben csökken a külkereskedelembe nem kerülő szektorok szolgáltatásai iránt, így a munkahelyek is veszélybe kerülhetnek.
Kérdés, hogy ellen kell-e állni ezeknek a komparatív előnyökből adódó trendeknek. A Világkereskedelmi Szervezet legutóbbi adataiból például kitűnik, hogy a szolgáltatások is egyre nagyobb szerepet töltenek be a nemzetközi kereskedelemben (VG, 2011. április 13.). Ráadásul a feltörekvő gazdaságok megerősödésével még nagyobb kereslet mutatkozhat irántuk. És ez nem csak a fejlett technológiát és szaktudást feltételező, például pénzügyi szolgáltatásokat jelenti: Magyarországon a turizmus adja az ilyen export javát.
A képet árnyalja, hogy Orbán és Demján nyilván nem csak az exportra termelő gyártószalagok mellett álló ipari munkásokra gondolt a „termelő kapitalizmus”, illetve a „fizikai munka” preferálásakor. Abba ugyanis beleférhet a mezőgazdaság által felszívott vidéki munkaerő, az építőipari dolgozók vagy épp a közmunkások várhatóan felduzzadó serege is. És persze van ebben ráció: miközben bizonyos területeken a túlképzés okoz gondot, hatalmas, képzetlen tömegeket kellene egyszerűbb munkához vagy szakképzéshez segíteni. Ezt orvosolnák a kormány oktatási reformjavaslatai is.
Hiba lenne azonban átesni a ló túlsó oldalára, és lebecsülni a szolgáltatások, a szellemi foglalkozások munkahelyteremtő – vagy épp -megtartó – képességét. A magyar gazdaság egyelőre félúton van az olcsó bérű fejlődő országok és a magas hozzáadott értéket előállító, posztindusztriális gazdaságok között. Az irány azonban eléggé egyértelmű. Ezt pedig még a kétségkívül nyomós rövid távú szempontok ellenére sem kellene elfeledni.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.