Gyógyszerkassza: a 120 milliárdos cél nem reális

Félő, hogy a fenti kérdésre a gyógyszerkassza esetében a válasz nem: a megfogalmazott 120 milliárd forintos megtakarítási cél meghaladja a realitásokat, és negatív tovagyűrűző hatással fenyeget. Az egészségügyi szakemberek – és talán a kormánypárt egészségpolitikusai – számára is egyértelmű, hogy ennyi felesleges forrás nincs a gyógyszertámogatásban, a gazdaságpolitika azonban kitart a mellett, hogy a kassza harmada szükségtelen költés.

Teszi ezt annak ellenére, hogy a gyógyszerellátás szereplőitől érkező visszajelzésekből világossá vált: az első kormányzati bejelentések alapjául szolgáló érvrendszer tévedéseket tartalmaz; csupán a közkiadásokat célszerű figyelembe venni a nemzetközi összevetéseknél, és számolni kell a gyógyszergyártók befizetéseivel, illetve a patikában értékesített kórházi gyógyszerekkel. Nincs olyan nemzetközi összehasonlítás vagy referenciapont, amely alapján az egészségügy jelenlegi struktúrájába font gyógyszerellátás túl drága lenne a 2007-ben végrehajtott racionalizálást követően, melynek során a közel 400 milliárdos éves kifizetés nettó 290 milliárd alá csökkent. A hazai gyógyszerközkiadások további csökkentése immáron nem indokolt, és a teljes egészségügyi rendszer átalakítása nélkül csak súlyos kockázatok árán lehetséges.

Minden ilyen kísérlet oly mértékű többletkiadást okozhat középtávon (sokszor már rövid távon is), amely meghaladja a kimutatható megtakarításokat. Forráskivonás helyett a 2008-ban beállt gyógyszerkiadási szintek tudatos menedzselése, a hatékonysági tartalékok folyamatos kiaknázása és rendszeren belüli felhasználása volna szakmailag kívánatos. Ezzel az alapos munkával valóban lehet találni 30-40 milliárdot, azonban ennek jelentős része azonnal el is költendő a bizonyos esetekben két éve támogatásra váró új terápiás lehetőségekre.

Józan célkijelöléssel, kompromisszumkészséggel és hosszú távú tervezéssel értékes változásokat lehetne végrehajtani a területen, így azonban súlyos problémát jelentenek a számításba nem vett potenciális következmények. A tervezett beavatkozás ugyanis nagy valószínűséggel érinteni fogja a gyógyszerellátás szereplőit, köztük a megkímélni kívánt betegeket is, akik elkerülhetetlenül többet fizetnek majd a gyógyszereikért, illetve kevesebb terméket kapnak meg támogatással.

Másfelől ellehetetlenítheti a gyógyító munkát végző – képzési és anyagi téren a gyógyszercégekre utalt – orvosokat, okozhatja a gyártók és nagykereskedők által hitelezett, adománygyógyszerekből gazdálkodó intézmények gyógyszerellátásának lebénulását, megkárosíthatja az elmúlt évek folyamatainak következtében pénzügyileg kivéreztetett patikákat és nagykereskedőket, a jelentős gazdasági értéket előállító hazai gyártókat, az innovatív és generikus termékek importőreit, illetve az ágazatban dolgozó több tízezer munkavállalót.

A 120 milliárdos megtakarítási cél a szaktárca és az egészségbiztosító csapatát is lehetetlen helyzet elé állította, akikre az a feladat hárult, hogy a sarokszámok mögé szakmai tartalmat tuszkoljanak. Példaként kiragadva: riasztó elképzelések láttak napvilágot az eredményalapú és a beteg-együttműködést figyelembe vevő támogatási szabályokról. Vajon a döntéshozók komolyan gondolják, hogy a betegek alacsony gyógyszerszedési tudatosságára az a válasz, hogy amit nem szednek be, kizárják a támogatásból? A terápiás célértékekhez kötött finanszírozás, valamint a bizonyítottan hatásos sztatinok támogatásának jelentős csökkentése érthetetlen elképzelés: ehelyett épp befektetésre volna szükség betegedukációba és -menedzsmentbe, hiszen középtávon ez hozhatna megtakarítást.

Ha kormányzati oldalon enynyi a bizonytalanság, miért nem képesek az érintettek egységesen fellépni, s miért a beletörődés lett úrrá rajtuk? A gyógyszeripar irányvesztettségét jelzi, hogy tömegével keringenek a minden alapot nélkülöző pletykák arról, ki az „ellenség”, mindeközben pedig a régi reflexek élednek újjá: néhányan a háttérben különalkukat igyekeznek kötni a kormányzattal, elfogadva a megszorítások irracionális mértékét, ám annak terhét versenytársaikra tolva. Láthatóan nem állt össze egységes platform, nem sikerült összekovácsolni az érintetteket, ennek eredménye a partikuláris érdekek dominanciája, a belső konfliktusok felerősödése, illetve a 120 milliárdos elképzelés konvergenciaprogramba égetése.

Nehéz előre látni a tervezett forráskivonás hatásait, és utólag sem lesz könnyű értékelni. Anynyi bizonyos, hogy a 120 milliárdos megtakarítás előre nem tervezhető mellékhatásai jelentősek lesznek. Becslések szerint a gyógyszeripar évi 100-120 milliárd forinttal járul hozzá az egészségügy működéséhez, részben állami feladatokat végezve. Ha ez az összeg – mely közelít a tervbe vett megtakarítás mértékéhez – eltűnik az ágazatból, annak beláthatatlan következményei lehetnek.

A fenti kijelentések a gyógyszerkassza mint megtakarítási célpont kiválasztásának kritikáját jelentik. S miért veszem a bátorságot, hogy így fogalmazzak? Ennek elsődleges oka, hogy a 2007-es racionalizálás, majd az ezt követő konszolidáció időszakában az egészségbiztosító gyógyszer-támogatási szakterületének munkatársaként közvetlenül átéltem, mit jelent hasonló nagyságrendű összeget faragni a kasszán, ahogy azt is megtapasztaltam, hogy a gyógyszertámogatásból további forráskivonás szakmai alapon nem lehetséges. E tapasztalatok tükrében fogalmaztam meg a fenti véleményt a tervezett intézkedésekről, melyeket ezúttal külső szemlélőként követek.