Roubini: Kína rossz lóra tett
Az ország gazdasága jelenleg a konjunkturális túlhevültség állapotában van, a beruházások mostani túlzott szintje azonban idővel deflációs hatású lehet. Amint az állótőke-beruházások további növelése lehetetlenné válik – valószínűleg 2013 után –, a kínai gazdaságban erős lassulás kezdődik.
A következő ötéves terv – amely a korábbiakhoz hasonlóan a fogyasztás arányának növekedését ígéri a GDP-ben – retorikája ellenére a leggyengébb ellenállást választva a status quo fenntartását célozza. A közzétett részletek szerint a növekedés fenntartásában továbbra is a beruházásokra kívánnak támaszkodni (beleértve a szociális lakásépítést), miközben háttérbe szorul a valuta gyorsabb felértékelődése, a háztartások javára végrehajtott fiskális transzfer, az állami vállalatok privatizációja vagy megadóztatása, illetve a pénzügyi szorítás enyhítése.
Az utóbbi évtizedek során a kínai gazdaság az exportvezérelt iparosítás és a gyenge valuta hátán tudott növekedni, ami nagyarányú háztartási és vállalati megtakarításokkal járt együtt. Ez ugyanakkor erős függést eredményezett a nettó kiviteltől és az állótőke-beruházásoktól (ez utóbbiakba beleértve az infrastruktúra és az ingatlanszektor fejlesztését, az importhelyettesítő és kivitelre termelő szegmensek erősítését). Amikor 2008–2009 során a nettó kivitel GDP-hez viszonyított aránya 11-ről 5 százalékra esett, az ország vezetése az állótőke-beruházások GDP-arányos hányadát tovább növelte, a korábbi 42 százalékról 47-re. Kína emiatt nem szenvedett el akkora visszaesést 2009-ben, mint Japán, Németország vagy a felzárkózó ázsiai országok. Az állótőke-beruházások 2010–2011 során tovább nőttek, és GDP-hez viszonyított arányuk elérte az 50 százalékot.
Ez azért problémás, mert egyetlen állam sem eléggé termelékeny ahhoz, hogy a bruttó hazai termék 50 százalékát a fix tőkeállomány növelésére fordítsa, és közben egy ponton ne szembesüljön hatalmas kapacitásfelesleggel, ennek folytán pedig nagy összegű, behajthatatlan hitelállomány felhalmozódásával. Kínában máris túlteng a felhalmozott fizikai tőke, az infrastruktúra és az ingatlanállomány. A látogató számára ez egyaránt megnyilvánul a ragyogó, de üres repülőtéri épületekben, a nagyszámú gyorsvasútban (amelyek idővel szintén csökkentik az igényt a tervezett 45 új reptér iránt), a sehová sem vezető autópályákban, a központi és regionális kormányzati épületkolosszusok ezreiben, a szellemvárosokban és a vadonatúj, de zárva tartott alumíniumkohók sorában, amelyeket a világpiaci árak összeomlásának veszélye miatt nem vonnak termelésbe. A kereskedelmi ingatlanok és a luxuslakások építése szintén túlméretezett volt, az autógyártás növelése az eladási számok emelkedését is meghaladta, az acél- és cementgyártó, továbbá számos más feldolgozóipari szegmensben szintén jelentős kapacitásfelesleg alakult ki. Ez a beruházási boom rövid távon erős inflációs nyomást gyakorol majd, mert erőforrás-intenzív növekedésről van szó. A kapacitásfelesleg azonban idővel elkerülhetetlenül deflációba torkollik, amely elsőként a feldolgozóiparban és az ingatlanszektorban jelentkezik majd.
Mindennek folytán nagy valószínűséggel 2013 után a kínai gazdaságra „kemény földet érés” vár. A túlzott tőkeberuházás eddigi epizódjai a történelem során mindig pénzügyi válságba vagy sokáig tartó, lassú növekedési periódusba torkolltak, ez a 90-es évek kelet-ázsiai válsága idején is megfigyelhető volt. Ezt elkerülendő, Kínának kevesebbet kellene megtakarítania, csökkentenie kell az állótőke-beruházásokat, vissza kell fognia a nettó kivitelt, s növelnie kell a fogyasztás arányát a kibocsátáson belül. A probléma ezzel csak az, hogy a kínaiak alacsony fogyasztási és magas megtakarítási rátája mögött szerkezeti okok húzódnak meg. Ahhoz pedig legalább két évtizednyi reformra lesz szükség, hogy megszűnjön az ösztönzés a túlzott beruházásokra.
A betétekre fizetett alacsony kamatok miatt a lakossági megtakarításokra negatív reálhozam jut, miközben az állami vállalatok hitelköltsége szintén negatív. Ez pedig óriási ösztönzést teremt a túlberuházásokra, amelynek részeként vagyoni újraelosztás megy végbe a háztartásoktól az állami nagyvállalatok irányába. Ez utóbbiak közül sok veszteséggel működne, ha piaci, egyensúlyi kamatszinten juthatna pénzhez. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a munkaerő-állományt érő elnyomás miatt a bérek eleve lassabban növekedtek, mint a termelékenység.
A háztartások jövedelmi korlátainak enyhítésére Kínának először is gyorsítania kellene a valutája felértékelődését, liberalizálnia kellene a kamatszintképzést, és jóval nagyobb arányú béremelkedést kellene engedélyeznie. Ennél is fontosabb lenne azonban az állami cégek privatizálása, hogy azok profitja is növelje a háztartások jövedelmét, vagy nagyobb adót kellene kivetni a köztulajdonban lévő cégekre, a lakossághoz transzferálva az ebből eredő állami bevételt. Jelenleg a GDP negyede jelentkezik a többségében állami nagyvállalatok megtakarításaiban vagy visszatartott profitjaiban.
Ha hirtelen növelnék a jövedelmeknek a háztartásokhoz irányuló hányadát, az tömeges csődöt okozhatna az állami vállalatok, az exportra termelő cégek és a regionális kormányzatok körében. Ha pedig tovább folytatódik a beruházásvezérelt növekedés, az csak súlyosbítja kapacitásfelesleget, ami a későbbiekben veti vissza a növekedést. A politikai vezetésében 2012–2013 során esedékes váltásig a gazdaságpolitika irányítói képesek lehetnek a mostani, magas növekedési ráta fenntartására, ez azonban később roppant költségesnek bizonyulhat.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.