Szaif Kadhafi és én, avagy a szakértők dilemmája

A találkozás végül is lehangoló volt. Felkészítésképpen a Monitor Company tanácsadó cégtől már előzetesen figyelmeztettek, hogy ne várjak túl sokat. Szaif maga fénymásolatokat tartott a kezében az egyik könyvem lapjairól, amelyekre feljegyzéseket írt. Feltett néhány kérdést – ha jól emlékszem, a nemzetközi civilszervezetek (NGO-k) szerepéről –, amely eléggé távol esett az általam művelt szakterülettől. Azt nem képzelem, hogy komolyabb benyomást tettem volna rá, és engem sem ragadott meg a személye. Amint a találkozó véget ért, Szaif meghívott engem Líbiába, amire – inkább udvariasságból, mint bármi másból – azt feleltem, hogy örömmel mennék.

A dolognak nem lett folytatása Szaif részéről, és magam sem léptem. De ha valódi meghívás érkezett volna, akkor vajon elutaztam volna-e Líbiába, töltöttem volna-e vele időt, esetleg találkoztam volna-e az apjával és a kegyeltjeivel? Vajon meg tudtak volna kísérteni olyan kérésekkel, hogy „szeretnénk fejleszteni a gazdaságunkat, amiben ön igazán tudna segíteni”? Más szavakkal: nyomdokaiba léptem volna-e néhány kollégámnak a Harvardon, akik elutaztak Líbiába, nézeteket cseréltek a diktátorral, és akiket megfizettek a szolgálataikért?
Ezeket a tudósokat sok támadás érte a médiában az utóbbi hetekben, felróva nekik, hogy kedélyes viszonyba bocsátkoztak Kadhafival. Sir Howard Davies úgy döntött, hogy leköszön az LSE igazgatói tisztségéről, mert az intézmény doktorátust adott Szaif Kadhafinak (akinek a dolgozata egyesek szerint tele volt plágiumokkal), emellett pénzt fogadtak el a líbiai rezsimtől az ott folyó oktatás céljára.

Nagyon erős az az érzés, hogy azok az akadémikusok és intézmények, akik, illetve amelyek – gyakorta a kormányaik egyértelmű bátorításával – együttműködtek ilyen visszataszító rezsimekkel, súlyosan tévedtek. Moammer Kadhafi gyilkos fellépése a felkelések idején világosan megmutatta személyiségének igazi jegyeit, tekintet nélkül arra, hogy az utóbbi években milyen független pózokat vett fel. Ahogy pedig Szaif al-Iszlam utóbb támogatta apja politikáját, az arra utal, hogy ő sem az a liberális reformer, akinek sokan tartották.

Utólag visszatekintve természetesen sokkal egyszerűbben lehet ilyen ítéleteket alkotni. Vajon a Kadhafikkal fenntartott kapcsolatokban már akkor felbukkantak volna hasonló felhangok, amikor az arab forradalmak még nem terjedtek át Líbiára? Vagy általánosabb érvénnyel feltéve a kérdést, tényleg annyira világos lenne, hogy a tanácsadóknak mindig távolságot kell tartaniuk a diktatórikus rezsimektől?

Az egyetemek világszerte egymásra licitálva törik magukat, hogy elmélyítsék a kapcsolataikat Kínával. A legtöbb akadémikus kapna az alkalmon, hogy találkozhasson Hu Csin-tao elnökkel. Ilyen kontaktusokról nem sok kritika hallható, olvasható, mert ezeket normálisnak és problémamentesnek tartják. Így van ez akkor is, ha kevesek cáfolják, hogy Kínában egy elnyomó rezsim uralkodik, amely keményen elbánik ellenfeleivel. A Tienanmen téri események emlékei még mindig elevenek. Azt pedig ki tudná megmondani, hogy a pekingi vezetés miként reagálna egy jövőbeli, demokrácia melletti felkelésre?

Nézzük, mi a helyzet további országokkal, például Etiópiával. Volt egy intenzív gazdaságpolitikai vitám Meles Zenawi miniszterelnökkel Addisz-Abebában. Be kell vallanom, hogy jobban élveztem ezt a megbeszélést, mint sok másikat, amelyeket Washingtonban vagy más demokratikus államok fővárosában folytattam. Természetesen nincs illúzióm Meles demokrácia melletti elkötelezettségét vagy annak hiányát illetően. De hiszem, hogy az ország fejlődésén munkálkodik, amelyet a magam részéről gazdaságpolitikai tanácsokkal igyekeztem támogatni, mert remélem, ezek az egyszerű etiópiai emberek hasznára válnak.
A találós kérdés, amellyel az autoriter rezsimek tanácsadói szembesülnek, emlékeztet az erkölcsfilozófia régi problémájára, amelyet a „piszkos kéz dilemmája” névvel szoktak illetni. Mi van akkor, ha például egy terrorista néhány embert túszként fogva tart, és vizet, élelmet kér számukra. Van, aki ilyenkor az erkölcsi magaslatra állva azt mondja, hogy „terroristával soha nem tárgyalok”. Aki ezt teszi, az elmulaszt egy lehetőséget, hogy a túszok segítségére lehessen. Sok moralista ezért azt állítja, hogy ilyen helyzetekben a túszok megsegítése az elsődleges, akkor is, ha ebből a terroristák szintén hasznot húznak.
Ha a nagyobb közjóért teszünk valamit, az nem oldozhat fel bennünket a morális bűntudat alól. A kezünk tényleg piszkossá válik, ha egy terroristát vagy diktátort segítünk. Mint egy gondolkodó, Michael Walzer helyesen megfogalmazta, „a politikában könnyen bepiszkolhatjuk magunkat”. Nyomban hozzáteszi azonban, hogy gyakran az a helyes cselekedet, ha a kezünket így szennyezzük be.
Ezt a dilemmát egyetlen szakértő sem tudja elkerülni, aki tekintélyelvű vezetőknek ad tanácsot. Ilyen vezetők egyébként többnyire csak azért szeretnének elkötelezni rangos szakembereket, hogy legalizálják az uralkodásukat, emiatt ilyen esetekben a külföldi tanácsadóknak egyszerűen távol kell maradniuk. Ha azonban egy-egy szakember érzi, hogy a közreműködésével azokon tud segíteni, akiket egy önkényuralkodó túszként tart fogva, akkor ne tartsa vissza a tanácsait. A dolog morális komplexitásának természetesen ilyenkor is tudatában kell lennie. Ha a hasonló ügyekből a tanácsadó nem azzal az érzéssel – és emiatt bűntudattal – jön ki, hogy valamelyest beszennyeződött, akkor valószínűleg nem gondolkodott el eléggé annak a kapcsolatnak a természetéről, amelybe belebocsátkozott.

A szerző a Harvard Egyetem politikaigazdaságtan-professzora