Zöldülő racionalitás a támogatáspolitikában?

Az utóbbi évek gazdasági válságának egyik kevéssé elemzett, de egyértelműen pozitív közgazdasági hatása, hogy a piaci szereplők, a lakosság és a közszektor is mind rákényszerültek eddigi tevékenységük, folyamataik valamint költség- és bevétel szerkezetük áttekintésére, esetenként átstrukturálására. A piacokon illetve az élet más területein történő talpon maradás sokak számára csak a költségek csökkentése - illetve az ezek szempontjából is leghatékonyabb technológiák és folyamatok bevezetése -, továbbá új bevételi források, piacok elérése esetén lehetséges.

A válság hozta „kényszer auditok” a legtöbb esetben igen gyorsan képesek feltárni az egyes költségcsökkentési és bevételnövelési lehetőségeket. A környezeti és fenntarthatósági szempontból is kívánatos fejlesztések alapvetően három gazdasági célt szolgálhatnak: elsőként említenénk a legkézenfekvőbbet, a korábbi költségek csökkentését (pl.: anyag- és energiafelhasználási, takarékossági, hatékonysági fejlesztések). Ezután következik a korábbi költségek esetleges kiváltása, vagy új bevételek termelése (pl.: megújuló energiás fejlesztések vagy a hulladékok hasznosítása). Harmadik cél az image vagy a brand értékének, továbbá a piaci lehetőségek növelése (pl.: a biotermékek (rés)piacán való megjelenés lehetősége, vagy zöld címkékre alapozott marketing előnyök kihasználása). Természetesen az előbb említett célokhoz szorosan kapcsolódóan szem előtt tartandó, hogy a fejlesztések eredményeképpen jó eséllyel nem piaci jellegű forrásokhoz (közösségi támogatási források) illetve az állami kötelezettségek alóli (részleges) mentességhez (adó- és díjkedvezmények érvényesítése) is hozzá lehet jutni.

Az egyik legegyszerűbben elérhető célt úgy lehetséges elérni, hogy az induló beruházási költség nélküli, „alacsonyan csüngő gyümölcsöket leszüreteljük”. Ilyen lehet például, hogy csak akkor és ott kapcsoljuk fel a világítást, ahol és amikor szükséges, vagy 23 oC helyett csak 20 oC-ra fűtjük fel az általunk használt helyiségeket. Ezen egyszerűen elérhető javak „leszüretelése” a legtöbb esetben mára már megtörtént, vagy ha megfelelő tudás a birtokunkban lenne, megtörténne.

Ezekben a helyzetekben a tudástőke, az oktatás-nevelés, illetve a célirányos kommunikáció szerepe kiemelten fontos mozgatórugó: azok számára is be kell mutatni és meg kell tanítani az egyén és a környezete számára egyaránt előnyös alternatívákat és életmódot, akik esetlegesen nem, vagy nehezebben jutnak hozzá az ezzel kapcsolatos információkhoz, vagy nem tudják – illetve számos esetben nem akarják - komplex módon értelmezni azokat. Mivel az egyén számára is kedvező „zöldebb” élet jelentős közhaszonnal is jár (pl.: kisebb országos energiafüggőség, kevesebb CO2 kibocsátás, jobb levegőminőség) ezen a területen mindenképpen indokolt az állam közösségi szerepvállalása. Ebből a szempontból mindenképpen örvendetes az Új Széchényi-terv Környezet és Energia Operatív Program (KEOP) 6-os pályázatainak tavaszi megnyitása, illetve a jelenlegi törvényhozási folyamatok ezeket támogató törekvései (pl.: a Kárpát-medence biológiai sokféleségének védelme, vagy az új Nemzeti Alaptanterv tervezet egyes környezeti neveléshez kapcsolódó részei, stb.). 

Sajnos ugyanakkor az is lehetséges, hogy bizonyos területeken soha sem fog realizálódni a kívánt takarékossági cél elérése. Ekkor beszélhetünk arról a helyzetről, amikor valaki a megszokott kényelmi szintjét még akkor sem hajlandó csökkenteni, ha emiatt más alapvető dolgokról lemondani kényszerül.

A fentiekhez részben hasonló, a rövidtávon - 1-2 év alatt, vagy ennél is gyorsabban - megtérülő, de pénzügyi befektetést is igénylő beruházások kérdése (pl.: világítótestek cseréje vagy fűtés-automatizálás), ahol általában még a válság miatt beszűkült, vagy megdrágult tőke- és hitelpiacok mellett is végbemennek a zöld fejlesztések, ha a szükséges előzetes információk rendelkezésre állnak.

Az alacsonyan csüngő gyümölcsök leszüreteléséhez képest itt már szükség van egy előzetes - sokkal komplexebb - műszaki-szakmai auditra, az erre alapozott műszaki koncepciók kidolgozására, valamint a fejlesztési alternatívák és a jelenlegi helyzet különbség-modelljeire. A beruházási költségek felmérése (esetleges külső forrásbevonási lehetőségek, azok költségei), a jelenlegi és a fejlesztés esetén (el)várt üzemeltetési, működési és pótlási költségek kiszámítása, illetve az ezek alapján várható potenciális megtakarítások értéke mind szükségesek ahhoz, hogy a célirányos befektetések, fejlesztések pénzügyi költség-haszon elemzései elkészülhessenek. Az előbbiek kivitelezéséhez szükséges - több szakterületről integrált - tudás nem olcsó. Társaságunk gyakorlati tapasztalatai alapján a teljes projektméret 4-10%-át is elérheti annak költsége, ha valaki a piacon szeretné ezeket a háttérszolgáltatásokat beszerezni, mely a kisebb projektek esetében ráadásul inkább a 10%-hoz közelít.

Még bonyolultabb kérdés a nem csupán közép-, vagy hosszútávon megtérülő - de általában igen jelentős induló fejlesztési forrásokat is igénylő - projektek esete, holott hosszú távon a lehetséges közhasznok általában éppen itt a legjelentősebbek. Mivel mindezek esetében szintén fennáll az állami szerepvállalás indokoltsága, itt is fontos az egyes projektekből szerzett tudás megosztása, köztudássá válása, illetve az auditok és mérőrendszerek kifejlesztésének és elterjesztésének támogatása. Ennek hiánya ugyanis azt eredményezheti, hogy sok esetben nem megy végbe a lehetséges közhaszonnal is járó fejlesztés, illetve előzetes felmérés nélkül, nem komplex módon zajlik a beruházás, amelynek következtében nem feltétlenül a legjobb/leghatékonyabb megoldás valósul meg.

Ezen problémák kezelésére Magyarországon egyrészről az ÚSzT KEOP és a GOP (Gazdaságfejlesztési Operatív Program) támogatásai, illetve azok előkészítésre elszámolható elemei állnak rendelkezésre, másrészről megkezdődött egy államilag finanszírozott mentori - komplex szakértői, projektfejlesztő és menedzselő - rendszer felállítása is az épületenergia-hatékonysági és zöld energiás területeken. Ezeken felül megfigyelhető egy közös kormányzati és civil kezdeményezés is, mely egy „virtuális erőmű”-be (VEP) szeretné összegyűjteni a piaci szereplők megtakarításait és az ezekhez kapcsolódó tudást, természetesen díjazva a jól teljesítőket.

Az elérhető közösségi fejlesztési források, mint mozgatórugók ugyanakkor egyrészt szűkösek, másrészt az azokon felül szükséges források - azaz az önerő - biztosíthatósága is korlátozott, főleg a válság alatt teljesen eladósodott önkormányzatok és a jelentős hitelállománnyal bíró piaci szereplők számára. A pénzügyi közvetítő szektor ugyanis 5-10 évet meghaladó időtávra csak korlátozottan, vagy kiemelten magas tranzakciós költség és biztosítékigény mellett ad önerőkiváltó, vagy projekt-előfinanszírozó hitelt, annak ellenére, hogy a legtöbb zöld fejlesztés esetében a kihelyezett forrás megtérülése lényegében garantált.

Ennek egyik oka, hogy a jelenlegi banki szféra tipikus forrás-kihelyezései a rövid és középtávú, illetve a nagy pénzügyi megtérülésű, elsősorban környezeti szempontból nem, vagy kevéssé kívánatos fejlesztéseket finanszírozza. A fűtés-korszerűsítés, az épületek szigetelése és a nyílászárók cseréje, amelyek olyan mértékben csökkentik az energia-költségeket, amely meghaladja az adott időszakra vonatkozó törlesztő részlet nagyságát, egyelőre sajnos nem egyértelműen támogatandó fejlesztések a pénzügyi szektor számára.  Az a típusú finanszírozó, amely az elsősorban közép és hosszú távú zöld fejlesztéseket nem a nem-környezetvédelmi fejlesztésekkel versenyezteti, hanem mint alapkezelő inkább a közgazdasági, szempontból kedvező projekteket helyezi előtérbe, a pénzügyi megtérülést csak alapfeltételként támasztva, jelenleg hiányzik a hazai pénz- és tőkepiacról.

A fejlesztések végbemenetele szempontjából egy ilyen, specializáltan zöld banki vagy alapkezelő, pénzpiaci szereplő mielőbbi létrejötte – közhaszna okán akár (részben) közösségi forrásból (pl.: global grant kezelőként) is – kiemelten fontos lenne. Egyrészről diverzifikált portfólióként kezelve az egyes környezeti projekteket, nem egy-egy projektet nézne, hanem összességében tudná menedzselni; akár kiegyenlítve azok eredményeit. Például ha három projektből egy több, a másik kettő kicsivel kevesebb energiát takarítana meg, mint ahogy azt előzetesen tervezték, de összességében elérik a kívánt mértéket, akkor ez egy pénzügyi szempontból működőképes csomag lehetne. Másrészről a zöld bank egy idő után be tudná tölteni a zöld tudásbázis szerepét is. Harmadrészt a visszafolyó kihelyezésekből – az energia és anyagárak növekedésével párhuzamosan – egyre magasabb arányban lenne képes megfinanszírozni az egyes projekteket, akkor is, ha csupán piaci pénzforrásokra alapoz. Végül a zöld bank óriási előnye lehetne, hogy a jelenleg önmagukban nem tőzsdére vihető kisebb széndioxid-kibocsátási megtakarításokat a bankban összegyűjtve, csomagban már tőzsdére lehetne dobni; ebben a formában már piacképessé válhatnának.

A zöld bank rendszerének elindítása mellett talán ugyanilyen fontos a jogi-szabályozási környezet megújítása is. A zöld auditok és eredményeinek ellenőrzési és hitelesítési folyamatainak átgondolása, valamint a gazdasági ösztönzők újrastrukturálása azért kiemelendő, mert így csökkenhetne a nem jogos támogatások odaítélése és kizárólag a közhasznú aktivitásokat lehetne támogatni (a Kötelező Átvételi Tarifa esetében ez a folyamat már elkezdődött Magyarországon). Ebben a folyamatban kiemelten fontos a piaci tapasztalattal bíró szakértők bevonása, hogy elkerülhető legyenek az olyan korábbi torzítások, mint pl.: a garantált áram-átvételi ár miatt ellehetetlenült zöld hőtermelők esete.

Fenti tématerületek bármelyike önmagában is kitöltene egy-egy bővebb szakmai kötetet, de mostani írásunkkal célunk csupán a gondolkodás elindítása, a kérdés felvetése volt.