A magyar bankszektor lassú, mint egy dinoszaurusz

A dinoszauruszok 165 millió éven át uralták a földet. Hatalmasak voltak és erősek. 65 millió évvel ezelőtt azonban történt valami, amit ma „kihalási eseménynek” nevezünk. Rövid időszak alatt számos más állat- és növénycsoporttal egyetemben az óriás dinók is kihaltak. A pontos okokat nem ismerjük, egy dologban azonban minden őslénytannal foglalkozó szakember egyetért: a tömeges kihaláshoz nagymértékben hozzájárult a viszonylag gyorsan változó körülményekhez való sikertelen alkalmazkodás.

Hazánkban az elmúlt évtizedek vitathatatlan királyai az „óriásbankok” voltak. Ám eljött a világválság, a tömegesen bedőlő hitelek, a bankadó és a hatalmas, lomha bankok egyre nagyobb bajba kerülnek. A tudatuk talán már felfogta, hogy valamit másképp kellene tenni, mint eddig, de az egyes testrészek annyira lassan – ha tehetik, egyáltalán nem – mozdulnak, hogy félő, a saját vesztüket okozzák.

Egy bürokratikus banki szervezetben az újtól, a változástól való félelem, a munkahely megtartása érdekében a belső szabályzatoknak, a fenntarthatóság helyett az erőltetett növekedésnek való megfelelési kényszer nagyon komoly kerékkötője a környezeti alkalmazkodásnak, a megújulásnak. Amelyik bank erre nem képes, az nagy lépést tesz előre, a szakadék felé.

Talán már sohasem fog viszszatérni az az időszak, amikor még elég volt a hiteligénylő cégtől papírokat bekérni, amelyeket vállalati működést sohasem látott ügyfélreferensek, kockázatkezelők feldolgoztak, majd elbíráltak. Talán már sohasem tér vissza az az időszak, amikor a bankok megengedhették maguknak, hogy a hitelezett vállalat szép lassan felszívódjon, miközben a kért papírokat szorgalmasan leadja a bankjának, bár a székhelyén már másik cég nevét hirdeti a tábla. Mint ahogy az sem történhet meg, hogy a bank anélkül döntsön több százmilliós, milliárdos hitelekről, hogy elvégezze, elvégeztesse a hitelezendő cég vagy önkormányzat teljes körű, a tulajdonosi, menedzsmenti hátterét, összefonódásait is vizsgáló átvilágítását.

Nem. Ezek az idők sohasem térnek vissza. Az a csoda, hogy ez ennyi ideig működhetett így. Kétségtelen tény, hogy a világgazdaságot sújtó válság, valamint a pénzintézetekre kivetett különadó számottevően rontotta a hazai bankszektor eredményességét. Ezek a tényezők azonban a piaci szereplők egy részénél „csak” súlyosbították a belső működési anomáliák miatt törvényszerűen kialakuló problémákat.

A nehézségek leegyszerűsítve három ponton jelennek meg. Az első, hogy a bankoknál a döntés-előkészítés, a banki monitoring során torzul az információ, emiatt a rendszer nem alkalmas a korai veszélyjelzésre, azaz a prevencióra. A bank a reális helyzetet késve ismeri fel, akkor szembesül a problémával, amikor az adós már nem fizet. Lépéshátrányban van, fut a pénze után.

A második, hogy sok esetben a döntés-előkészítők, sőt a döntéshozók sem rendelkeznek olyan gazdasági társaságoknál szerzett rutinnal, amellyel kontrollálni tudnák az adatok valóságtartamát, realitását. Rossz adatból csak rossz döntés hozható.

A harmadik, hogy a mintegy 1500-2000 milliárd forintra tehető banki önkormányzati kötelezettségállomány visszafizetése – különösen annak kötvénykibocsátásból eredő része – a belépő tőketörlesztések és az árfolyamkockázat miatt erőteljesen megkérdőjelezhető. A PwC és az MNB adatai szerint ez az állomány 2005-ben 4,4 milliárd, 2010-ben 610,6 milliárd forint volt. Jelenleg nem tudjuk, hogy ebből mennyi a problémás követelés, képeztek-e ezután céltartalékot, stb. Nagy kérdés, hogy „bedőlés” esetén itt ki fizeti a költségeket. (Megjegyzés: egyelőre a média kezdte el e téma felvetését. A politika jelenleg hangsúlyosan a lakáshitelesek problémájának megoldásáról beszél, de úgy gondolom, hogy ezután ennek a kérdéskörnek is terítékre kell kerülnie.

Valószínűsíthető, hogy az önkormányzati kötelezettségállomány kezelése lavinát indít el, melynek következményei nemcsak a bankszektorban, hanem a politikában, az önkormányzati szabályozás újragondolásában is érződnek majd.)

A bankok – a beszűkült mozgástér miatt is – megpróbálják „látszatintézkedésekkel” kezelni a helyzetet. Elküldenek néhány embert, bezárnak pár bankfiókot, hogy az így megtakarított költséggel megpróbáljanak valamit visszahozni a veszteségből. A válság bizonytalanná tette őket, halogatják a döntéseiket, sokszor egy helyben topognak, várják a „jó szelet”, vagy inkább – különösen az önkormányzati hitelezés területén – az állami segítségeként megjelenő „sült galambot”.

Vajon képesek-e elszánni magukat az igazi megoldást hozó valódi megújulásra? Ha nem következett volna be a világgazdasági válság, majd a költségvetés rendbetételét elősegítő bankadó kivetése, akkor még egy kicsit tovább el lehetett volna húzni, de elkerülni nem a szükségszerű változtatásokat.

Az önkormányzati kötelezettségállomány kezelése előrevetít egy jelenleg még „latens” bankválságot, amelyet az ágazat szempontjából már nyugodtan nevezhetünk „kihalási eseménynek”, hiszen áldozatul eshetnek egyes alkalmazkodni képtelen banki szereplők. Attól tartok, a feketeleves még hátravan. Ha a bankok nem szánják el magukat sürgősen gyökeres változtatásokra, az kimeríti a „viszonylag gyorsan változó körülményekhez való sikertelen alkalmazkodás” fogalmát, a vele együtt járó negatív következményekkel együtt.