A reaktormagok és a származékos ügyletek leolvadása

A fukusimai atomerőműben egy ezerévente előforduló szökőár és korábban ártalmatlannak látszó tervezési hiba kombinációjaként vált lehetetlenné a hűtővíz keringtetése, ami veszélyes radioaktív szivárgást okozott. A pénzügyi piacokon az ingatlanfedezetű értékpapírok összeomlása, a derivatívok, illetve a repopiacok tervezési hiányosságai együttesen okoztak olyan károkat a pénzügyi intézményeknél, hogy azok képtelenné váltak a fizetési kötelezettségeik teljesítésére.

Az alapvető kockázat mindkét esetben a rendszeren kívül állt elő: Fukusimában a szökőár, a pénzügyi intézményeknél pedig a túlzott ingatlanberuházások formájában. A tervezési fogyatékosságok és a balszerencse együtt vezettek oda, hogy a rendszer nem tudta korlátok között tartani a kockázatokat. Ma már jól értjük a fukusimai erőmű kockázatait és tervezési fogyatékosságait. Más a helyzet azonban a derivatív kockázatokkal, amelyek veszélybe sodorták a globális gazdaságot. A japán városban az erőmű személyzete hősiesen küzd a radioaktív szivárgás megszüntetéséért. A derivatívok esetében azonban a hasonló erőfeszítéseket eleve rossz irányban fejtik ki, emiatt a következő alkalommal sem tudnak megóvni bennünket a tűztől.

A pénzügyi piacok szereplői derivatívokat használnak a kockázatok áthárítására. A repoügyletekben a pénzügyi szolgáltató cégek eladnak eszközöket – például államkötvényeket vagy ingatlanalapú értékpapírokat – készpénz ellenében, és kötelezettséget vállalnak azok visszavásárlására. Az egyes derivatív műveletek és repotranzakciók aligha minősíthetők eleve rossz szándékúnak. Ha azonban rendszerszinten is létfontosságú cégek tömegesen folyamodnak ilyen, rosszul megtervezett műveletekhez, azzal szétrobbanthatják a pénzügyi rendszert. A kulcsfontosságú amerikai pénzügyi szolgáltatók tartozásaiban mintegy 70 százalékkal részesednek a rövid lejáratra felvett – például 24 órás – repohitelek.

Az Egyesült Államokban a fő tervezési hiba a csődtörvényben található, mert az kiveszi a derivatívokat és a repoügyleteket a csődökkel kapcsolatos legáltalánosabb korlátozások közül. Ha a befektetőknek például származékos vagy repokontraktusaik vannak egy meggyengült pénzügyi intézménnyel, akkor baj esetén könnyebben és soron kívül juthatnak az eszközeikhez, s ezzel megpecsételik az adós cég sorsát, akkor is, ha minimálisan több idő esetén az adósuk túlélhetné a megrázkódtatásokat. Ilyen rohamok döntötték romba például az AIG-ot és a Bear Stearns bankházat a válság idején. Mivel a derivatív és a repobefektetők a törlesztési sor élére tudnak ugrani, ezért kevéssé vannak ösztönözve a piaci fegyelemre és partnereik fizetőképességének folyamatos ellenőrzésére.

Természetesen valakinek a sor elején kell állnia. Sajnos azonban a második helyen gyakorta az amerikai szövetségi kormány áll, amely éppen garanciát vállal a bukáshoz túl nagy pénzügyi intézmények életben tartására. Márpedig a szövetségi kormány gyenge teljesítményt nyújt az ilyen piacok működésének szabályozásában. Nemcsak nehézkes, hanem gyakran az általa szabályozott intézmények uszályában vergődik. Ha pedig a gazdaságban jó idők járnak, akkor eleve nem akarja elrontani a játékot.

Az amerikai kongresszusnak tavaly nyáron jó esélye volt, hogy a Dodd–Frank-törvénnyel rendezze a nagy pénzügyi szolgáltatók szabályozásában mutatkozó fogyatékosságokat. Ha a derivatívok, a repoügyletek, illetve a hitelkockázati biztosítások befektetői korábban nem élvezhettek volna kedvező elbánást, nyilván másként viselkedtek volna. Mindenekelőtt megkövetelték volna az ügyfeleiktől a megfelelő tőkefedezeti mutatókat. Az alultőkésítettséget azért fogadták el, mert számítottak az amerikai szövetségi állam pénzére.

A közvélemény másképpen fogja fel a Fukusima típusú és a derivatívokhoz fűződő kockázatokat. A nukleáris veszélytől jobban félnek, mert az életszerűbb, holott a túlzott biztonsági aggályok fékezik az ipar fejlődését. Ezzel szemben a derivatívok és a repoügyletek kockázatait alig értik, mert azokat nehéz elmagyarázni a médiában, és a politikusok sem tudnak róla könnyen vitázni és dönteni. A válságban a pénzügyi piacok még képesek nagyobb figyelmet és haragot kiváltani, amint azonban a gazdaság megnyugszik, a közember elveszíti érdeklődését, a pénzügyi szolgáltatási iparra és a törvényhozókra hagyva az ágazat sorsának alakítását.

A Fukusima típusú kockázatoknál az elemzők már azt tárgyalják, hogy az atomerőműveket miként lehetne alkalmassá tenni földrengések és szökőár kivédésére, például a passzív hűtés rendszere révén. A viták nyomán máris látszik, hogyan lehet építeni olyan reaktorokat, amelyekben a fűtőelemeknek teljes áramkimaradás esetén is megoldott a hűtése. Ezzel szemben nagyon csekély fontosságot tulajdonítottak a derivatívok és repoműveletek csődsorrendje kezelésének, ha újabb összeomlás következne. Egyes szegmensekben, például az olajiparban már törekszenek megfelelő fedezeti mechanizmusok kimunkálására. A pénzügyi intézmények körében azonban továbbra is gyenge az ösztönzöttség a piaci fegyelem kikényszerítésére.

Azt kellene megvizsgálni, miként lehetne a derivatív és a repobefektetőkkel a rájuk eső kockázat egészét vállaltatni, ha rendszerszinten létfontosságú pénzügyi intézményekről van szó. Ehelyett valahogy túléltük a 2008-as pénzügyi cunamit, csak azért, hogy ugyanazon a helyen, ugyanazon törésvonalakon, ugyanúgy újra felépítsük a korábbi, elhibázott konstrukciót.