Az olcsóbb gáz nyomában

A válaszhoz először is meg kell vizsgálni a kérdés nemzetközi aspektusait. Az egyik méltán emlegetett példa az USA gázpiaca, ahol a nem konvencionális gáz forradalmasította a kitermelést, és a mienkéhez képest zárt piacon olyan túlkínálatot okozott, hogy az ebből következő alacsony árak miatt az átlag amerikai ma kevesebbet fizet a gázért, mint tíz éve.

Ám az európai és a hazai gázpiac más. Egyrészt az uniós piac jelentős részén az árszabályozást nem a piac végzi (mint az USA-ban), hanem hosszú távú, rögzített áras szerződéseken keresztül jut el a gázmolekula az adott országba, nagyrészt Oroszországból. S bár jelentős az LNG-kapacitás és a norvég kitermelés is (melyek nagyrészt szabadárasak), éppen a legkiszolgáltatottabb kelet-európai piacokra jellemző a sokszor előnytelen, többéves vagy évtizedes szerződések megléte. Míg például Nagy-Britannia könnyűszerrel el tudja magát látni földgázzal világpiaci (spot-) áron, addig Magyarország a take-or-pay (azaz „vidd vagy fizess”) rendszerben kénytelen működni, amely teljesen rugalmatlan, kvázi fix árat állapít meg, mégpedig állandó mennyiségi vállalás mellett. Ez azt jelenti, hogy ha kevesebb gázra van szükségünk, akkor is ki kell fizetnünk a szerződésben megállapított árat, még ha magát a gázt nem is vesszük át. Az eladó, Oroszország pedig érthető okokból ezt a formát preferálja, ugyanis így évekre előre tud kalkulálni egy stabil bevétellel és mennyiséggel, és nem kell a piaci fluktuációktól tartania. Ugyanakkor, ha az olajár az idén átlépi a 150 dolláros határt, ez a szerződés mentőövet dobhat nekünk, hiszen az csak késleltetve jelentkezhet a földgáz szállítási árában.

Ez a rugalmatlanság az egyik fő oka annak, hogy a mindenkori hazai gázár nem veszi fel a piac ritmusát. De ez a függvény nem egyváltozós, olyan további tényezők befolyásolják, mint az aktuális dollár/forint keresztárfolyam, az időjárás, a letárolt mennyiség, illetve annak költsége, és még lehetne sorolni az apró, de mégsem elhanyagolható tételeket, melyek az importáron kívül hatnak a gázárra. A másik fő ok pedig az, hogy a magyar háztartások egyszerűen nem lennének képesek lereagálni egy hirtelen piaci változást, egy tüskét a spotárak grafikonjában. Míg az említett amerikai háztartások elfogadják, hogy a földgáz ára akár fél éven belül is változhat 30-50 százalékot, addig ezt itthon nem lehetne a lakosságnak „eladni”, ugyanis hozzá vagyunk szok(tat)va a kényelmes, ám drága állami védőernyőhöz. A piaci liberalizáció pedig csak módjával működik hazánkban, erre példa az EMFESZ körüli botrány, amely remélhetőleg egyedi eset marad. Mégsem érdemes türelmetlennek lennünk, ugyanis az Egyesült Államokban is 50 év kellett (1942 és 1992 között) ahhoz, hogy áttérjenek az államilag szabályozott rendszerről a teljesen piaci alapon működőre.

Így várhatóan nem jelent igazi megoldást a decemberben bevezetett kettős árrendszer sem, mert az elmúlt 15 évben hozott döntések semmi mást nem tettek, mint hogy – lesarkítva – ide-oda mozgatták a terhelési csúszkát a lakosság és a nagyfogyasztók között attól függően, hogy épp válság- vagy kampányidőszak volt. A mindenkori kormány mozgástere ugyanakkor szűk, ugyanis amíg nem valósul meg az igazi forrásdiverzifikáció (pl. Nabucco, Észak–déli gázkorridor, hazai nem konvencionális készletek stb.), addig marad a take-or-pay rendszer, a piaci nyitás óta eltelt idő pedig kevés ahhoz, hogy egy igazi szabadáras modellt vezethessünk be. Talán a mostani hibrid szisztéma eredményesebb lesz, ahol „bekevert” gázzal operálnak a kereskedők, ami 40 százalékban tartalmaz spotáron vett molekulát. Ám öszszességében kijelenthető, hogy olcsóbb egyelőre bizonyosan nem lesz a földgáz, inkább csak az a kérdés, hogy ha drágul, mennyivel és mikor.