„Az öngondoskodás divatjamúlttá vált”

A válság utáni Magyarország társadalmi-gazdasági diskurzusának talán legtöbbet használt kifejezése ma már az ország lakosságának többsége számára több mint üres szólam, ám ideájának gyakorlati megvalósulása a magyar társadalom mindennapjaiban egyelőre várat magára. Igaz, a krízis jelentette gazdasági-társadalmi sokk csak az elmúlt két évben ébresztette rá az országot a hosszú távú szemlélet fontosságára, ennyi idő pedig nem lehet elég egy gyökeres társadalom-lélektani fordulathoz. Az persze már más kérdés, hogy mi lett volna, ha a 2000-es évek elején nem térünk le arról a pályáról, amelyre a rendszerváltást követően léptünk.

Talán kevesen emlékeznek, de az 1990-es években az öngondoskodás és az ahhoz szervesen kapcsolódó hosszú távú megtakarítás a magyar lakosság számára még alapvető prioritást képviselt. Mint mindenki, én is a saját szakmámból merítem a valóságértelmezési keretet, és bizony az életbiztosítási statisztikák egyértelműen jelzik: másfél-két évtizeddel ezelőtt a társadalom a jelenleginél számottevően nagyobb hangsúlyt fektetett a hosszú távú megtakarítások képzésére.

Az adatok tanúsága szerint az 1990-es évek közepén – mai értéken számolva – egymagában a piacvezető közel akkora életbiztosítási díjbevétellel rendelkezett, mint amekkorát ma az egész piac tud magáénak. Magukért beszélnek a szerződésszám-statisztikák is: az elmúlt tíz évben csaknem 740 ezerrel csökkent az életbiztosítási kontraktusok száma Magyarországon. És tekintve, hogy az életbiztosítás az egyik kézenfekvő instrumentuma a hosszú távú felhalmozásnak, bizony nyugodtan kijelenthetjük: a magyar társadalom letért a takarékoskodás útjáról.

Na de mi történt? Ami engem illet, én két alapvető folyamatot tartok fontosnak hangsúlyozni, az egyik társadalom-lélektani, a másik szakmai természetű. Ami az előbbit illeti, meglátásom szerint a magyar társadalomban az 1990-as években egy erőteljes fogyasztási igény alakult ki, amely azonban nagyon sokáig lappangó maradt. Ennek az elfojtott fogyasztásnak a felszínre törése – az olcsó, valós kockázatait illetően teljesen félrekezelt jelzálogalapú hitelek térnyerésével kombinálva – volt az, ami aztán a 2000-es évek elejétől letérítette a társadalmat az addigi pályájáról. Ami pedig a szakmai folyamatot illeti: bizony a pénzügyi közvetítői szakma – természetesen nem függetlenül a nagyobb léptékű társadalmi folyamattól – gyakran maga is a rövid távú gondolkodás irányába kezdte terelni a lakosságot.

A pénzügyi tanácsadók száma ugrásszerűen megnőtt, minőségük azonban nem követte a mennyiségi ugrást, sőt. A gyors ügyfélforgatás lett a sikerkritérium, a hosszú távú megtakarítást ösztönző eszközök (és így sok esetben az ügyfél valós érdekei) a háttérbe szorultak. A pénzügyi tudatosság meredeken esni kezdett, a lakosságnak a – rendelkezésre álló jövedelem arányában kifejezett – nettó megtakarítási rátája a 2000 elején tapasztalható 8-9 százalékos mértékről 2003-ra már a negatív tartományba esett, tombolt a fogyasztási láz. Az öngondoskodás ideaként és gyakorlatként egyaránt elveszítette vonzerejét, divatjamúlttá vált.

Az életbiztosítás terén is a közel évtizedes folyamatnak a válság vetett véget. Az első teljes krízisév persze jókora visszaesést hozott, tavaly azonban az életbiztosítási piac növekedésnek indult. Ennek eredményeképpen 2010 utolsó negyedében az összesített életbiztosítási díjbevétel már megközelítette az utolsó „békenegyedév” értékét.

Ám mielőtt megállapítanánk, hogy a krízis elvégezte helyettünk a piszkos munkát, vessünk egy közelebbi pillantást a statisztikákra! Azokból ugyanis kiderül, hogy a piacot az egyszeri díjas bevételek húzták, a hosszú távú megtakarításra ösztönző rendszeres konstrukciók díjbevétele viszont egyáltalán nem tudott nőni 2010-ben, sőt minimális mértékben (–0,8 százalék) még csökkent is. A strukturális problémák tehát maradtak.
Ezen persze nincs mit csodálkozni, hiszen – miközben össztársadalmi szinten kétségtelenül bekövetkezett egyfajta re-orientáció a megtakarítások irányában, a fogyasztás rovására – a pénzügyi közvetítői szféra már említett elégtelenségében nem állt be gyökeres változás. A krízis persze rengeteg szerencsevadászt kisöpört a piacról, ám a pénzügyi tanácsadók minősége (miként egyes piaci szereplők rövid távú célokra fókuszáló üzletpolitikája) továbbra is bőven hagy maga után kívánnivalót.

Na de mégis mi az, amit tenni lehetne, kellene? Először is erőteljesebb (ön)szabályozásra lenne szükség, úgy a piaci szereplők, mint a felügyelet, illetve a jogalkotó részéről. Másodsorban oktatni kellene a pénzügyi tanácsadókat, illetve a lakosságot egyaránt. Az emberek meggyőzésére lenne szükség, az öngondoskodás iránti szükséglet erősítésére, illetve ha hiányzik, a kialakítására. Végezetül nagyon fontos, hogy megfelelő módszereket találjunk a lakosság elérésére. A személytelen, például telefonos vagy informatikai megoldások nem elegendők az áttöréshez, a személyes, hiteles, közvetlen elérésre kell a hangsúlynak ismételten áttevődnie.

Tudom, ez nem könnyű folyamat. Magam is látom, hogy nem terem minden bokorban minőségi tanácsadó. Ám ha biztosítani akarjuk szakmánk hosszú távú túlélését, nincs más választásunk, mint hogy erre az útra lépjünk. Az alkalom ráadásul kiváló. Az új adórendszer nyomán megnövekedett elkölthető jövedelem a középosztály zsebében, a magán-nyugdíjpénztári rendszer beolvasztása, az állami nyugdíjrendszer fenntarthatóságával kapcsolatos erősödő aggodalmak természetszerűleg fogékonnyá teszik az öngondoskodás ideája és gyakorlata iránt a lakosságot, miközben a hitelekkel szemben – a valós kockázatérzékelés megjelenésével – óvatosabbá váltak az emberek. Használjuk ki a helyzetet, tegyünk azért, hogy a lehetőség ne csupán lehetőség maradjon!