Csőd és felszámolás

A hatályos jogrendszer jelentős, a reálgazdaságra hatással lévő törvényei közül legrégebben az 1991. évi XLIX. törvény (csődtörvény) lépett hatályba. Az elmúlt húsz évben többször felröppent a hír, hogy a mára reménytelenül elhasználódott paragrafusok javítgatása helyett új kódex készül. Erre azonban szakmai, netán politikai akarat hiányában végül sosem került sor. Támogatható ezért, hogy a Széll Kálmán-terv a csődjog megújítását a 2011-es esztendő végéig teljesítendő feladatok között említi. Nem tudni azonban, hogy ősszel a parlament új törvényről vagy a hatályos jogszabály kisebb-nagyobb módosításáról tárgyal-e majd. Ennél is fontosabb lenne azonban, hogy a piaci szereplők – megismerve a kormány előzetes elképzeléseit – mielőbb konzultálhassanak a szabályozás koncepcionális tárgyköreiről.

Ennek során érdemes lesz végiggondolni, hogy a kódex hatálya – eltérően a hatályos rendelkezésektől – kiterjedjen-e a vállalkozásnak nem minősülő, ám üzleti tevékenységet alkalmanként mégis folytató szervezetekre. Meggyőződésem, a piac üdvözölné, ha az egyesületek, alapítványok – a gazdasági társaságokhoz hasonlóan – jogosultak lennének csődmoratórium igénybevételére, de hitelezőik sem lennének elzárva felszámolásuk kezdeményezésétől.

A csődtörvény elmúlt években történt módosításai közül a legjelentősebb az volt, amely az adós számára hitelezői hozzájárulás hiányában is biztosítja a kilencvennapos csődvédelmet. A jelenlegi szabályozás azonban számos ponton zavaros, tartalmi és szövegezési ellentmondásokkal terhelt. Az a hitelező például, amely távol marad az egyezségi tárgyalásokról, utóbb, a bíróság által jóváhagyott megállapodást figyelmen kívül hagyva érvényesítheti az adós vállalkozással szembeni követelését. Nyilvánvaló, hogy ilyen feltételek mellett nehéz olyan hitelezőt találni, amely a csődegyezség aláírásával az együttműködéstől elzárkózó hitelezők pozícióját kívánná erősíteni. Egyértelművé kellene tenni továbbá, hogy többségi döntéssel sem hozható létre olyan egyezség, amely a megállapodás ellen szavazó zálogjogosulttól elvonni engedné biztosítékát.

A gazdasági élet szereplői régóta igénylik azt is, hogy a törvényhozó hatékonyabb védelmet nyújtson az adós által felvonultatott, úgynevezett „álhitelezőkkel” szemben, akiknek egyetlen feladatuk a csődvagyon elvonásában történő közreműködés. Az egyik lehetséges megoldás az adós cég vezető tisztségviselőivel szembeni követelmények precízebb előírása: olyan bírói gyakorlat kialakításának az elősegítése, amely a fenyegető csődhelyzetben képes visszatartani a menedzsmentet a hitelezők terhére történő további kockázatvállalástól. A hatályos csődtörvény ez irányú próbálkozásai sajnos mind ez idáig „papíron maradtak”.

Megkerülhetetlen, hogy a csődtörvény előkészítése során a vállalkozások arról is kapjanak információt, hogy a kormány tervezi-e állami források bevonását a munkahelyek megőrzése érdekében, és mire számíthatnak a felszámolt cégek munkavállalói. Hasonlóképpen kényes kérdés, hogy a felszámolási eljárásban módosul-e majd a hitelezői követelések csődvagyonból való kielégítésének rendje. A hitelpiac biztonságos működését sodorná veszélybe, ha a zálogjogosult a jövőben nem lehetne biztos abban, hogy az ingatlanra bejegyzett jogának érvényesítését továbbra sem befolyásolja a zálogadós esetleges felszámolása. Ideje volna megfontolás tárgyává tenni, hogy a hitelezői választmány a felszámolói névjegyzékről – a törvény keretei között – maga választhassa ki az eljárás levezénylésére jogosult szervezetet. Ha a felszámolók azzal szembesülnének, hogy korábbi munkájuk színvonala kihat jövőbeli üzleti sikereikre, ennek az eljárás valamennyi résztvevője hasznát látná.
Mindezekről azonban csak nyilvános és időigényes viták alapján alakítható ki koherens kormányzati álláspont. Nem volna szerencsés, ha a parlament az új csődtörvényről egyéni képviselői indítvány alapján, néhány hét alatt határozna.