Kormányzati keresztutak

Az uniós elnökség nyitányát jelentő sajtótájékoztatón ugyan több szó esett a médiatörvényről, mint az elnökségi programpontokról, egy fontos mondatot mégis kimondott Orbán Viktor: tudomásul kell venni, hogy az uniós polgárok nem élhetnek úgy tovább, ahogy eddig éltek. Az EU gazdaságának a foglalkoztatásra, a termelésre kell épülnie a korábbi, adósságokból finanszírozott fogyasztás helyett. Az álláspont több politikai nyilatkozatnál. A szakértők, de már az újságolvasó laikusok előtt is régóta világos: a globális gazdaságban Európa lemaradni látszik azon egyszerű ok miatt, hogy a versenytársaink – Észak- és Dél-Amerika, valamint Ázsia – többet és jobban dolgoznak, mint mi.

A foglalkoztatottság középpontba állításával lényegében új uniós paradigmát hirdető magyar elnökség kormánya idehaza is hasonló célokat kíván követni. A gazdaság szereplői számára pedig régóta világos, hogy a fent említett uniós célokat Magyarországon még sürgetőbb ütemben kell megvalósítani.

A kormány – a tíz év alatt megteremtendő egymillió új munkahely ígéretével – az elmúlt egy évében sorra hozott olyan intézkedéseket, amelyek ezt szolgálják, ám szinte mindegyik súlyos kockázatokat hordoz magában. Az indokolatlanul hosszú késlekedés után bemutatott Széll Kálmán-tervben a kormányzat egyértelművé tette, felszámolja a rendszerváltás utáni években tobzódott rokkantbiznisz-örökségét, és az álrokkantakat visszavezeti a munkaerőpiacra. Ám éppen a visszavezetés hiányzik, hiszen a felülvizsgálat és a pénzcsap elzárása még nem ad munkát senkinek. Ehhez mind a hatékony intézményi háló, mind a kidolgozott eljárásrendszer hiányzik. A munkaerőpiacra kívánják terelni azon 16 éven felülieket is, akik nem szeretnének tanulni. Ez a sokat vitatott intézkedés több ponton indokolható, ám kiengedésük az utcára még náluk sem jelent automatikus elhelyezkedést. Szintén jó az iránya az új közmunkaprogramnak, ám a megvalósításán már látszik, eddig nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Sőt, a régi rendszerről az újra történő átállás az év első hónapjaiban több problémát hozott, mint amennyit megoldott. Az eddig leghatékonyabbnak látszó eszköz a bürokráciacsökkentő csomagban foglalt intézkedéshalmaz. A dolgozók felvételét és elbocsátását egyaránt megkönnyítő, a rendes szabadságot megkurtítani szándékozó, a munkavállalók védelmét zárójelbe tevő programcsomag olyan politikai kockázatokat rejt magában, amelynek keserű piruláit még ezután kell lenyelnie a kormánynak, ám kétségtelen, a munkahelyteremtő tőke számára vonzó mindez.

Az alapvetően jó irányú, ám kétséges hatékonyságú vagy súlyos társadalmi konfliktusokat eredményező intézkedések mellett a fő célokat teljes mértékben keresztbe verő kezdeményezések is vannak. Nem használ a munkahelyteremtésnek, hogy korábban sosem látott eszközökkel, az állami megrendelések megvonásával és bérkommandóval szeretne a kormány olyan bérkompenzációt kicsikarni, amely eltakarja az új adórendszer hibáit. A válság miatt kivetett különadók, és az így elmaradó beruházások is messzebb vittek az egymillió új munkahelytől. A szavazatok számlálásakor nagyon is kifizetődő, de az agrárgazdasági racionalitással köszönő viszonyban sem lévő vidékstratégia papíron emelheti ugyan a foglalkoztatást, de az exportképes, profittermelő agrárium helyett lényegében egy államilag finanszírozott szociális foglalkoztatót csinálna a vidékből. Ez inkább vinné, mint hozná a pénzt a költségvetésnek, ezért a megvalósulása is kétséges.

A kormány a saját ígéreteinek foglya. A tisztességes bért, a multik megadóztatását, a szétparcellázott, de mégis virágzó vidéket felrajzoló politikai szólamok éppúgy kötik a kormányt, mint az egymillió új munkahely valóban eltúlzott, ám kívánatos ígérete. Csakhogy a populista szólamokból eredő kényszerpálya és a foglalkoztatottság növelésének kényszere egymást keresztező utak.