Miért védi a baloldal a tantermek monopolistáit?

Az oktatás színvonalának emelése változatlanul az egyik legvilágosabb út a kormányok számára, ha tartós, pozitív hatást szeretnének elérni. A jól működő oktatási rendszer a leghatékonyabb eszköz ahhoz, hogy a leendő munkavállalók felvértezzék magukat abban a küzdelemben, amelyet a jövedelmük növeléséért és a globális versenyben való helytállásért folytatnak. A tanulóknak nyújtandó jobb képzés kulcskérdése az, hogy magában az oktatásban mennyire bontakoztatható ki a verseny.

Az oktatás tervezésében a pedagógus-szakszervezeteket is figyelembe kell venni, ami egészen eltérő reakciókat vált ki a politikai spektrum jobb- és baloldalán. A baloldalon sokan azért aggódnak, hogy Obama elnök, David Cameron brit miniszterelnök, Fredrik Reinfeldt svéd kormányfő és más vezetők máris túl nagy erőfeszítést tesznek a számonkérhetőség kiterjesztésére. Ebben a körben gyanakvással tekintenek bármely reformra, amelyben a pedagógusokat a problémák részének tekintik. A jobboldalon éppen ellenkező állásponttal lehet találkozni, ahol úgy vélik, minden megoldás jó akkor, ha a tanárok ellenzik azt.

Ilyen vitákban nehéz közös nevezőre jutni. A szembenállásban a verseny lehetne az az elv, amelynek széles körű politikai támogatást kellene kapnia, mert a közember számára ebből adódhatnak a legnagyobb előnyök. Manapság főleg baloldalon tapasztalható nagyfokú zavarodottság ennek megítélésében. Az Egyesült Államokban például jó emlékeket idéz fel a Franklin Roosevelt elnök által indított New Deal kurzus és általában a nagy kormányzati apparátus eszméje, amely a nagy válság idején és azt követően virágzott igazán.

A baloldalnak azonban a huszadik század korábbi időszakaira, például a 20-as évek „progresszív érájára” is emlékeznie kellene, amikor indulatosan szétverték a gazdaságra és a társadalomra telepedett trösztöket. Az egyik ok, ami miatt az óriási üzleti konglomerátumokat veszélyesnek tartották, az volt, hogy monopolpozíciókat építettek ki az egyszerű amerikai megélhetése szempontjából fontos eszközök ellenőrzésében. A farmerek nem akartak magas szállítási díjakat fizetni a termékeik piacra juttatásáért, ezért ellenezték a vasúttársaságok piaci hatalmát. A dolgozók is azt szerették volna, ha a munkaadók magasabb bérek és jobb munkakörülmények formájában versenyeznek az általuk kínált szolgáltatásokért. Végül harcot indítottak a nagyvállalatok ellen, amelyek azzal fenyegettek, hogy monopolizálják a hozzáférést a fizikai tőkéhez: azokhoz az üzemekhez, gépekhez és felszerelésekhez, amelyekre szükségük volt a dolgozóknak a termelékenységük fokozásához. Erősödött a félelem, hogy a nagy üzleti csoportok ártani tudnak a közjónak, ha megfojtják a versenyt, és elég erős politikai hatalmuk van a monopolpozícióik megőrzéséhez. Ez volt az a mozzanat, amely mentén a politikai bal- és jobboldal reformista körei közös nevezőre tudtak jutni.

A modern progresszív áramlatok követői újra láthatnak némi mozgásteret a nagy üzleti csoportosulásokkal szembeni támadáshoz, amelyhez egyesíteni tudják a populista indulatokat a szervezett baloldal (például a szakszervezetek) politikai erejével. Bár a nagyvállalatokkal szembeni ellenérzéseik révén hűek maradnak a szellemi gyökereikhez, a mai progresszívek már nem szervezkednek, ha a versenyről van szó.

Míg egy évszázada a fizikai tőke elérhetősége révén nyílt legkönnyebben út a dolgozók termelékenységének és jövedelmének növeléséhez, e célra ma az oktatás kínálkozik a legfontosabb eszköznek. Az átállás során szorgalmazni lehetne, hogy az iskolák és a pedagógusok versenyezzenek egymással a tanulók (a holnap munkavállalói) javára. Mégis azt látjuk, hogy sokan védik a tanárok monopóliumát a képzettség megszerzésében, azaz a jövedelem növelését célzó humántőke-befektetés elérhetőségében. A pedagógus-szakszervezeteknek – a korai ipari nagyvállalkozókhoz hasonlatosan – számos országban van elegendő politikai hatalmuk arra, hogy szembeszálljanak a monopoljogaik leépítését célzó reformokkal.

Egyes szakszervezetek mindazonáltal kezdik megérteni a változtatás – vagy legalább bizonyos engedmények – szükségességét. Illinois államban az oktatói érdekképviselet legutóbb támogatott egy törvényt, amellyel nehezíteni lehet sztrájkok szervezését, illetve megkönnyíthető lenne a gyenge teljesítményt nyújtó pedagógusok elbocsátása. A chicagói pedagógus-szakszervezet azonban később visszavonta a támogatását.

Ha végül mégis sikerülne enyhíteni a szakszervezetek szorítását az oktatáspolitikán, s ha ki lehetne bontakoztatni az oktatók és az iskolák versengését a legjobb képzési szolgáltatások nyújtásában, ez még mindig nem garantálná azt, hogy a dolgozók megkapják a korszerű munkahelyek által megkövetelt ismereteket és készségeket. A reformereknek ezért mérhető sztenderdek megteremtésére kellene törekednük. Ez egyúttal feltétele lenne annak, hogy a pedagógusok a megfelelő dimenziók mentén versenyezhessenek, továbbá ki lehessen munkálni a megfelelő szervezeti újításokat és támogatási formákat, amelyekre az iskoláknak, az oktatóknak és a diákoknak szükségük van.

Az előre vezető útnak elengedhetetlen része a több verseny. A progresszív körök, ha ezt a tételt elfogadják, konszenzusra juthatnak a centrista erőkkel, és – a nagy hatalmú monopolcsoportok védelmezése helyett – hozzásegíthetik az egyszerű dolgozókat a jobb eredmények eléréséhez.