Az üdvözítő út

A sztrájktörvény jól működik. A mára meghirdetett összes sztrájk elmaradt, vagy jogi, vagy politikai okokból. A munkavállalók legdrasztikusabb nyomásgyakorló eszköze – amely eddig is csak az állami szférában működött és hozott részeredményeket – mostantól nincs a tárházban. A jogalkotó akarta így, saját szempontjából ügyesen. A meghozott rendelkezések szerint sztrájkolni csak akkor lehet, ha előzetesen megállapodtak a még elégséges szolgáltatásokról, vagy erről bíróság mondta ki a határozatot. Nem kell túl sok ész, hogy ilyen bírósági határozat formai okból ne szülessen meg, vagy csak jóval a meghirdetett sztrájk után.

Ettől még lehetne dühödt akciókba lépni a munkavállalói szerzett jogok csorbítása, a juttatások megvonása ellen, de mintha a magyar szakszervezeti mozgalomban ehhez kevés lenne az erő. A kormány zseniálisan alkalmazza a különalkukkal csábító mézesmadzagot, és a Magyar munkatervben meglengetett korbácsot (a szakszervezeti aktivisták elbocsátásának könnyítését).

Az elmúlt évben két út állt a különféle szigorításokat elszenvedő iparágak és társadalmi csoportok előtt. A nyílt tiltakozás vagy a háttéralku. Nagy sikerre egyik stratégia sem vezetett, de volt különbség. A magánnyugdíjpénztárak keménykedése csak olaj volt a tűzre, miközben a gyógyszergyárak csendes próbálkozása hozott részeredményeket. A kereskedelmi láncok és más különadók sújtotta cégek Brüsszelig mentek feljelentésükkel, hiába, eközben a lobbizó gyártók engedményeket értek el a „népegészségügyi termékdíj” ügyében. Ebből pedig megjósolható, hogy a tárgyalni hajlandó villamosipariak kapnak valamit, a félpályás útlezárást kezdeményezők aligha.

Valóban úgy van, ahogy a kormányfő mondja: ellenvélemény van, balhé és botrány nincs. Ez az új rendszer lényege, és a társadalom szövete meglepően gyorsan hozzá is szokik ehhez.