"Ezentúl jobban megválogatják a bankok, kinek hiteleznek"

A mentőcsomag alapján igénybe vehető kedvezményes törlesztések folyamatosságára és a gyűjtőszámlák majdani rendezésére akkor lehet számítani, ha csökken a munkanélküliség, nőnek a reáljövedelmek és kedvezően vagy semlegesen alakulnak a devizaárfolyamok. Ilyen értelemben a kormány ebben a kérdésben is arra tesz fel mindent, hogy beindul-e a magyar gazdasági növekedés.

A lakossági jelzáloghitel-állomány portfóliójának a romlása nem elsősorban banki, hanem inkább makrogazdasági probléma. Az elmúlt öt év adatait vizsgálva azt látjuk, hogy a munkanélküliségi ráta nagyon szoros, 92 százalékos korrelációt mutat a problémás lakossági hitelek részarányával. Hasonlóan lényeges adat, hogy öt év alatt 11-ről 16 százalékra, csaknem másfélszeresére ugrott a háztartások jövedelméből átlagosan hiteltörlesztésre fordított összeg, nyilván nagyrészt a devizaárfolyamok kedvezőtlen alakulása miatt. Egyértelmű tehát, hogy a munkahely-teremtési tervek sikerétől nagymértékben függ az „elodázó” megoldás eredménye. Az árfolyamok kedvező alakulása is segíthetne, de itt lehetetlen hároméves előrejelzést adni: akár viszsza is erősödhet az árfolyamgát környékére a forint, de erre nem lehet a program sikerét építeni.

Helyeslendő tehát, hogy világos a törekvés a tényleges rászorultság vizsgálatára a kedvezményezettek körében. Idetartozik az árverezési és kilakoltatási moratórium fokozatos feloldása is, a nagyobb értékű ingatlanok felől indulva. A moratórium kézzelfogható hatását többen eltúlozzák, hiszen azelőtt a ténylegesen árverésen értékesített ingatlanok éves elemszáma néhány ezres, a tényleges kilakoltatások száma pedig pár százas volt csupán. Ugyanakkor a bankok ténylegesen érezték a törlesztési hajlandóság csökkenését a moratórium hírétől „felbátorodott” ügyfeleknél, amit alátámaszt az a tény, hogy míg a jelzálogfedezettel biztosított forinthitelek portfóliójából 4 százalék körüli a nem teljesítő kölcsönök aránya, addig a fedezetleneknél ez 22 százalékra rúg. Vagyis joggal feltételezhető, hogy ha nem kell az ingatlan elvesztésétől tartani, akkor kisebb a fizetési fegyelem.

Kiegészíti az intézkedést a Nemzeti Eszközkezelő régóta halogatott létrehozása. A konstrukció módszertanilag jónak látszik, az ingatlanok tervezett, differenciált beszámítási értéke is reálisan igazodik az elmúlt évek összehasonlítható tényszámaihoz. Nagy kérdés azonban, mennyire lesz elég a most elkülönített összeg, amely az idén a hírek szerint mindössze 5-7 milliárd forint.

Hosszan lehetne elmélkedni arról, hogy milyen hatással lesznek mindezek a változások a bankszektorra, vagy hogy a globális bankrendszer milyen szerepet játszott a válságban. A gyakorlatban egy magyar bank kockázatkezelési szakembereinek azonban szinte ugyanúgy külső tényező a rohamos forintgyengülés vagy a felszökő munkanélküliségi ráta, mint az ügyfeleknek a törlesztőrészlet megugrása vagy az állásuk elvesztése.

Természetesen a múltbeli adatsorok elemzése nagyobb előrelátást ad a hitelintézeteknek, mint az egyes ügyfeleknek, de túlzás kifejezett rosszhiszeműséggel vádolni azokat a bankokat, amelyek agreszszíven értékesítették a devizahiteleket a válság előtti években. Egyszerűen olyan mértékű negatív fordulatok jöttek, amelyekre nem lehettek felkészülve. Jellemző, hogy a jenalapú hitelezésbe sok bank bele se vágott, mondván, túl nagy a múltbeli volatilitása, magyarul kiszámíthatatlan az árfolyam-ingadozás. A svájci franknál nem látszott ilyen komoly ok az önmegtartóztatásra.

Ennek megfelelően a bankok az első rémület után – már egy-két éve – felismerték, hogy egy lakossági ügyfél megtartása és a kapcsolat megmentése hosszú távon és összességében jobb üzlet, mint a követelések kíméletlen érvényesítése. Nem véletlen, hogy már a mostani csomag előtt is 6 százalékra rúgott a lakossági hitelállományban az átstrukturált – valamilyen átmeneti fizetési könnyítéssel megőrzött és visszajavított – problémás hitelek részaránya. De még az ügylet lezárásában is lehet együttműködő magatartást tanúsítani, például az ingatlan közös értékesítésével, a normál piacon, és nem árverezéssel túladva a fedezeten.

Ebből a szempontból tehát a korábbinál együttműködőbb, partneribb viszonyra lehet számítani a bankok és már meglévő ügyfélkörük között. Valószínű azonban, hogy ezentúl jobban megválogatják a bankok, kinek hiteleznek. Felértékelődnek a jó társadalmi státusúak, a régóta az adott banknál számlát vezető, transzparensen megítélhető ügyfelek. Több hitelintézet már létre is hozta azt az új kínálatot, amellyel elsősorban ezt a réteget célozza meg.

Mindezen túl a bankok számára az ügyfélkör pénzügyi tudatosságának a fejlesztése jóval fontosabb lesz az eddigieknél. Hiszen a jövőre nézve önös érdekük is, hogy a kockázatokra jobban felhívják az ügyfelek figyelmét. A hitelezés mellett különösen nagy szerepe lesz a megtakarítások ösztönzésének, különösen a mentőcsomag révén gyűjtőszámlával rendelkező ügyfelek esetében, hiszen jelenleg a devizahitelesek mindössze 10 százalékának van banki betétje (!). Az általános társadalmi hangulat is támogatja az öngondoskodás előtérbe kerülését: például a nyugdíjrendszer átalakítása kapcsán sokan szembesültek a várható nyugdíjuk nagyságrendjével – vagy inkább éppen a kicsinységével. Sokan pedig, még ha ma kitartóan fizetik is törlesztőrészleteiket, azt mondják: ilyen gödörbe nem akarnak még egyszer kerülni. Mindezek az emberek nagyon jó partnerei lehetnek a magyar bankrendszernek abban, hogy a korábbinál hosszabb távú, átgondoltabb döntéseket hozzanak – és ennek megfelelő banki szolgáltatásokat vegyenek igénybe.