Harc a kenyérért - Így dőlhetnek dominóként a kormányok

A G8 csoport ez évre periferiális témákat – például az internet társadalmi szerepét – állította a tanácskozások középpontjába, miközben olyan kardinális kérdéseket, mint az élelmiszer-ellátás biztonsága, csak marginálisan érintett. Kiemelt témaként a biztonságos népélelmezés ügye először 2009-ben került napirendre, az olaszországi L’Aquila városkában tartott tanácskozáson, a felvetést válasznak szánták az akkor éppen lecsengő nyersanyagpiaci boomra.

A probléma aztán egy hurrikán erejével tért vissza, a G8 csoport ennek ellenére csak a fájdalomcsillapítás szintjén álló beavatkozás finanszírozásával foglalkozik.

Az élelmezés ügye szorosan kapcsolódik számos általános gazdasági problémához, és önmagában is világosan mutatja a jelenlegi világrendetlenség öszszes fő problémáját. Gazdasági és a pénzügyi nacionalizmus fenyeget. Egyesek már valutaháborúról, a bankrendszer nemzeti menedzseléséről és szabályozásáról suttognak, nő az igény a fokozott kereskedelmi protekcionizmus iránt. A felsorolt problémák valahol egymáshoz kapcsolódnak.

A monetáris politikáról folytatott viták fölöttébb megosztók. Az alacsony amerikai irányadó kamatszint mellett a nagy pénzügyi intézmények olcsón jutnak dollárhoz, amellyel elindulhatnak tetemes hozamokra vadászni a felzárkózó térségek piacain. Eredményként pedig előáll egy dilemma a világ legdinamikusabban fejlődő gazdaságai számára. Ha megemelik a kamatszintjüket, akkor azzal még nagyobb tőkebevitelt indukálnak. Ha hagyják emelkedni a valutájuk árfolyamát, azzal ugyan el lehet rettenteni a tőkebevitel egy részét, egyúttal azonban súlyosan megterhelik a kivitelre dolgozó cégek gazdálkodását, és fokozzák a munkanélküliséget. Az átalakuló országok vezető politikusai – például Brazíliában, Kínában és Törökországban – visszatérően támadják az USA által folytatott monetáris politikát, amely forrása az inflációnak, a szociális feszültségeknek és a politikai instabilitásnak.

A főbb ipari országokban és térségekben alkalmazott alacsony kamatszint legnyilvánvalóbb és legveszélyesebb következményei a nyersanyagpiacokon mutathatók ki, különösképpen az élelmiszerek és az energiahordozók szegmensében. A magasabb élelmiszeráraknak számos országban döntő hatásuk volt a vetésterület kiterjesztésében és a termelés felfuttatásában. Brazília, Oroszország, Kína – de hasonlóképpen Algéria, Egyiptom és Dél-Afrika, illetve minden, működő kormánnyal rendelkező afrikai állam – jelentősen növelni tudta az élelmiszer-kibocsátását az utóbbi évtized során.

Ennek önmagában örömre kellene okot adnia, mert a világ egyre inkább képesnek látszik önmaga élelmezésére. A növekvő élelmiszer-termelést kiváltó gazdasági ösztönzés azonban másik oldalon – az árak emelkedése révén – csökkenő életszínvonalat és társadalmi feszültségeket vált ki, főleg a városias körzetekben. Mindezt emlékezetünkben kell tartanunk, mert a növekvő árak – történelmi léptékben – gyakorta szerepelt forradalmak kiváltó okai között. A modern világ létrejöttéhez vezető három nagy forradalom – a francia, az orosz és a kínai – közvetlenül élelmiszerhiányból, az éhezés miatti félelemből és az élelmiszerárak miatti vitából eredt.

Franciaországot 1789 nyarán eluralta a kenyérellátás miatti félelem, amelyet a kormány nem tudott a szállítások megszervezésével eloszlatni. Ezért kitört a forradalom, amely véget vetett az ancien regime-nek. Jellemző, hogy a lakosság akkor XVI. Lajos királyt egyszerűen úgy hívta, hogy „le boulanger” – a „pék”. Oroszországban a háborús infláció megtörte a stabilitást 1917-ben, mert a parasztok – a pénz értékvesztésétől félve – visszatartották a termést, ezzel éhínségbe taszították a városokat. A bolsevikok az adott helyzetben a kenyér és a béke ígéretével tudtak hatalomra jutni. A második világháború után Kínát szintén az infláció bénította, az emiatti félelemben a társadalom sebezhetővé vált az élelmiszerpánikokkal szemben.

Az élelmiszerárak hatása általában nem korlátozható egy-egy országra. A szinte egyidejűleg kirobbant 1848-as forradalmakat szintén nagyarányú terméskiesés előzte meg, beleértve a nagy írországi éhezést. A Közel-Keleten és Észak-Afrikában tapasztalt idei lázongások szintén visszavezethetők az árak emelkedésére. Egyiptomban és Tunéziában ugyan a gazdaság gyorsan növekedett, a lakosságnak azonban sokkal többet kellett élelmiszerekre költenie. Hiba lenne, ha mindezt regionális fejleménynek tekintenénk, és ha a jelenség körét leszűkítenénk az úgynevezett „arab tavasz” beköszöntére. Ha a vidéki körzetek a városok ellen hangolódnak, és a vitában mindegyik fél több jogot követel, akkor kiterjedhet a nyugtalanság, aláásva a politikai rendet, akár Kínában, akár más nagyobb feltörekvő államban.

Az utóbbi évtizedeket gyakorta tarkították járványszerűen terjedő pénzügyi válságok, amelyek nyomán a társadalmi felfordulás is gyorsan tovaterjedt, országról országra. A globalizált pénz hatásai most egy új vihart támasztanak. A következő évek – vagy akár az előttünk álló hónapok – az ilyen dominóeffektus új formáinak megjelenését hozhatják. Mint 1848-ban láttuk, az elérhető élelmiszerért folytatott harc az elégedetlenség olyan hullámát válthatja ki, amely átível a határokon, kialakult rezsimek megdöntésével fenyeget, és feltüzeli azokat a népszerű követeléseket, amelyek egy igazságosabb politikai rend megteremtésére irányulnak.

A szerző a Princeton Egyetem történelemprofesszora