IMF-vezetők - A kesergés nem változtat az igazságtalanságon

Hiába hallható sokadszor az az elv, hogy a jelölésnél inkább az érdem, semmint a nemzeti hovatartozás legyen az elsődleges szempont, a régi gyakorlattól mégsem térnek el. Christine Lagarde, akit Európa most jelölt, meggyőző és alkalmas személyiség. Hibás viszont az a felvetés, hogy kinevezését az EU perifériáin jelentkező válság teszi indokolttá (ezt maga Lagarde is elismeri).

Európa már nem formálhat igényt a posztra kimondatlanul is az alapján, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer irányításához szükséges tapasztalattal rendelkező, komoly emberek leginkább az öreg kontinensen lelhetők fel. Volt idő, amikor ilyen állításnak volt parányi igazságtartalma. A 80-as években például Franciaországból származó, kiemelkedő képességű vezetők irányították az IMF-et, olyan időszakban, amikor a fejlődő világban elszabadult az infláció, és óriási költségvetési hiányok alakultak ki. Ez az időszak azonban immár a múlté.

Van legalább három szempont, amely miatt Európa többé nem állíthatja, hogy a bölcsesség és a felelősségtudat letéteményese lenne. Először is, az utóbbi évtizedben számos nagyobb átalakuló ország kormánya jobban menedzselte a gazdaságát, mint tették azt Európában. Ezekben az államokban nincs akkora deficit, mint amilyet számos EU-tagország legutóbb felhalmozott, és amelynek terhei most tetőznek a félremenedzselt szuverén adósságválság idején.

Másodszor: az európaiak az utóbbi időben egymás után állítottak három olyan vezetőt az IMF élére, aki valamiért a hivatali ideje lejárta előtt feladta állását. Dominique Strauss-Kahn elődei nem kényszerültek ugyan hasonlóan botrányos körülmények között távozni, a lemondásuk mégis azt sejteti, hogy nem vették túl komolyan a beosztásukat.

Harmadszor: a most számba vehető legjobb jelöltek nagy hányada valamely feljövő országból származik. Emiatt az érdem – mint kiválasztási ismérv – egybeesne azzal a sokszor jogosnak elismert, de mindig mellőzött elvvel, hogy az átalakuló államok – a világgazdaságban elért, növekvő súlyuk révén – kapjanak nagyobb szerepet az IMF irányításában.

Magam kilenc szóba jövő jelöltet találtam a feltörekvő országokból, aki különösen alkalmas lenne az IMF-vezetői tisztség betöltésére. Közülük hat hivatalosan is felbukkant a posztra javasolt személyek listáján:
Agustín Carstens a mexikói jegybank kormányzója, akit a felzárkózó államok csoportjából a legesélyesebb jelöltnek tartanak. Mögötte azonban még Latin-Amerika sem sorakozott fel egységesen (Brazília például nem támogatja), más fejlődő államok pedig még inkább elutasító álláspontra helyezkedtek.

Arminio Fraga, a brazil központi bank korábbi elnöke szintén kiváló jelölt lenne, hatalmas tapasztalatai vannak a szakterületén. Az azonban nem világos, hogy a térség legnagyobb államából származó szakember mögé milyen mértékben sorakozna fel Latin-Amerika többi országa, mert egy nagyobb regionális hatalom jelöltje könnyen válthat ki irigységet a többiek körében.

Tharman Shanmugaratnam először Szingapúr pénzügyminisztereként tűnt ki, majd miniszterelnök-helyettessé nevezték ki. Ő a kedvencem, bár azt is be kell ismernem, hogy diákom volt a Harvard Egyetemen. Márciusban őt nevezték ki az IMF monetáris és pénzügyi bizottságának élére, ez az a miniszteri testület, amely időről időre tanácsokat ad a valutaalap vezetésének stratégiai kérdésekben. Kiváló politikai készségekkel rendelkezik, és ő lehetne az a jelölt, akit mögött a feltörekvő államok a világ minden térségéből egységfrontba tömörülhetnének.

Sri Mulyani Indrawati egy további, kiválóan képzett szakember Délkelet-Ázsiából. A hölgyet tavaly nevezték ki a Világbank három ügyvezetőjének egyikévé, miután az indonéz pénzügyminisztériumból – a túl jól végzett munka miatt – eltávolították. Ő fiatal koránál fogva egy későbbiekben esedékes jelölés idején is szóba jöhet (csakúgy, mint az előző három személy).

Leszek Balcerovicz, aki korábban pénzügyminiszteri és jegybankelnöki tisztséget is betöltött Lengyelországban, szintén hiteles jelölt. Megválasztása jó kompromisszum lenne, mert Lengyelország tagja az Európai Uniónak, egyúttal átalakuló piacú országnak is számít.
Trevor Manual korábban rendkívül sikeres pénzügyminiszter volt Dél-Afrikában, és az IMF élén sokkal hasznosabb tevékenységet tudna kifejteni, mint jelenleg a saját kormányában.

Rajtuk kívül van még legalább három lehetséges jelölt, aki szintén képes lenne jó teljesítményre, de ők jelenleg nincsenek aktívan jelen a versengésben:Kemal Dervis, aki Törökországban gazdasági miniszter volt korábban. Kiváló IMF-vezető lehetne, ő azonban hamar kivonta magát a versenyből.

Stanley Fischer, akit szerintem 2000-ben kellett volna kinevezni a valutaalap élére, ahol akkor éppen ő volt a vezérigazgató-helyettes. Akkori kinevezése az első lépés lehetett volna az európaiak IMF-vezetési monopoljogának a megtörésében (Fischer Zambiában született).
Montek Ahluwalia, aki jelenleg az indiai tervbizottság helyettes elnöke, ez ott sokkal fontosabb poszt, mint amilyennek hangozhat egyesek számára. Van azonban egy olyan előfeltétel, hogy a jelölt ne legyen 65 évnél idősebb (ami őt és Fischer személyét egyaránt kizárná).

A nevezéseket a június 10-i határidő előtt kell leadni. Bár a felsorolt kilenc jelölt mindegyike jól el tudná látni a feladatot az IMF élén, magam mégis azt szorgalmaznám a felzárkózó országok körében, hogy Shanmugaratnam kinevezését támogassák. Valószínűbb persze, hogy az érintett államok megosztottak maradnak a kérdésben, ami azt jelenti, hogy a poszt Lagarde-ot illeti majd.

A szerző a Harvard Egyetem professzora