Kötelező versenyképesség-rontás

Nagy visszhangot váltott ki a kormány indítványa, miszerint gyakorlatilag kötelező béremelést írna elő a magánszektornak (a törvényjavaslat ugyan „a munkabéremelés elvárt mértékéről” beszél, amelynek elmulasztását nem bünteti bírsággal, ám az ilyen vállalkozások két évig nem vehetnek részt közbeszerzésen, és nem részesülhetnek költségvetési támogatásban sem). Az ötletet élesen ellenzik a munkaadók, akiket szinte egy csapásra megfosztottak a béralku terén a beleszólási joguktól. A kezdeményezés azonban önmagában nem tekinthető az Országos Érdekegyeztető Tanácsot (OÉT) pótló intézménynek, hiszen csak a fizetések reálértékének szinten tartását írja elő.

A probléma arra vezethető vissza, hogy a magyar adórendszer az évek során egyre aránytalanabbá vált, az átlagkereset körül olyan magas marginális adókulcs alakult ki, amely a béremelés ellen ösztönzött. Ez azt jelenti, hogy 100 forintnyi bruttó béremelés eredményeként a nettó kereset alig valamivel 30 forint felett növekedett, vagyis ilyen formában igen költséges volt a munkaerő ösztönzése.

A 2000-es években az adókulcsokhoz tartozó sávok ugyanis nem emelkedtek együtt a fizetésekkel, nyilván politikai megfontolásból, hiszen egy adókulcs-változtatás mindig jobban „kommunikálható” a választók felé. Nem csoda, hogy a béren kívüli juttatások így elburjánzottak, mivel azokat legalább adómentesen lehetett adni. A kialakult helyzetet, miszerint a minimálbér környékén keresők alig fizetnek adót, míg a nem sokkal magasabb átlagbér már a felső kulcs szerint adózott, a Bajnai-kormány 2010-es szja-sávhatár-emelése enyhítette, bár árnyalja a képet az átláthatóságot is rontó adójóváírás.

Az adórendszer átalakítása ezért szükségszerűen abba az irányba mutatott, hogy az adókülönbségek csökkenjenek, vagyis a magasabb keresetűek járjanak jobban – amit az egykulcsos adó eredményezett. Ezt a konfliktust azonban nem akarta felvállalni a kormány a rosszabbul keresőkkel szemben, ezért 2011 elején útjára indították a bérkommandó néven elhíresült kezdeményezést az OÉT-ben kialkudott béremelés betartatásra, amely jövőre a szóban forgó, kötelező béremelésben intézményesülhet. Nyilván arra gondoltak, így átvágható a gordiuszi csomó, de a múltban többször bebizonyosodott, ez nem ilyen egyszerű.

Több jel is arra utal, hogy már viszonylag rövid távon sem tud lényeges mértékben elszakadni a bérezés a gazdasági teljesítménytől. Ezt az az adatsor is szemlélteti, amely megmutatja, a régióban hogyan alakultak euróban a nettó bérek (lásd a grafikont). Míg a múlt évtized első felében a magyarországi munkavállalók vihették haza a legtöbbet, a gazdaság lassulásával párhuzamosan fokozatosan visszaestünk, mostanra már csak a lengyelországinál magasabb valamivel az éves átlagfizetés hazánkban. 2000 óta – a kezdeti, kiugróan magas emelkedés ellenére is – az átlagos nettó bérnövekedési ütem alig 6 százalék feletti, miközben a cseheké és a szlovákoké a 10-et közelítette.

Forintban kifejezve persze itthon is két számjegyű béremelkedés volt a legtöbb évben, de ezt a gazdaság nem tudta kitermelni, ezért elinflálódott a fizetésemelés jó része. Hiába egyeztek tehát meg a munkaadók és a munkavállalók viszonylag magas bérnövelésben, ha már ugyanabban az évben is kevesebbet kaptak a bérükért, mint amire számítottak. Az első Fidesz-kormány által végrehajtott minimálbér-emelés is emlékeztet a most tervezett lépésre, ám az sem sikertörténetként vonult be a történelembe. A törvényes minimum duplájára emelése ugyanis sokkal jobban rontotta a magyar versenyképességet, mint javította a szociális körülményeket. Igaz, nem is ez volt a valódi célja, hanem az, hogy a vállalkozóktól több bevallott jövedelmet lehessen kicsikarni, s ezáltal fehéredjen a gazdaság. Mintapéldája volt az eset annak, amikor nem a megfelelő eszközökhöz nyúl a kormány.

A mostani esetben is inkább a kötelező béremelés ellen szólnak az érvek. Amellett, hogy minden ilyen esetben óhatatlanul nehezebb helyzetbe kerül néhány vállalkozás, arra van a legnagyobb esély, hogy a szociális feszültség látszólagos megoldása helyett hosszabb távon csak a pénzromlás lesz magasabb. A bérarányok pedig néhány év alatt maguktól is helyreállnának, anélkül, hogy a mostanra kialakult bérköltség-előnyünket eltékozolnánk.

Az elmúlt években ugyanis régiós összehasonlításban ismét aránylag olcsó lett a magyar munkaerő, bár már nemcsak a lengyelekkel és a szlovákokkal, de a román és bizonyos mértékig a bolgár munkaerővel is versenyben vagyunk e téren. Persze korlátozott az az előny, amely ebből származik, és hoszszabb távon a jól képzett, ebből adódóan jobban megfizetett munkaerőre lenne érdemes alapozni, de abban jelenleg nem bővelkedünk. A stratégiát szem előtt tartva, de a mostani adottságainkat jól kamatoztatva viszont jóval eredményesebbek lehetnénk, nem kellene ezt az esélyt elszalasztani.