Mellár: A Mol-vásárlástól nem lesz olcsóbb a benzin

A két vagyoni tranzakció elvileg összevethető, mert mindkettő abba a stratégiai fontosságú kategóriába tartozik, amelyet az állam – még a mainstream közgazdaságtan tanítása szerint is – indokoltan vehet ki a magántulajdonosi körből és tarthat közösségi tulajdonban. A Mol-tulajdonrész 25 százalékának a birtoklása révén a kormány nem tud majd közvetlenül beleszólni az olajcég működésébe. Tehát ettől nem lesz olcsóbb a benzin és nem lesz biztonságosabb az olajellátás, mégis lehet pozitív hozománya, ha a gázellátás infrastruktúráját tekintjük, amely a Molhoz tartozik, s mint ilyen, technikai monopóliumnak tekinthető.

Persze hasonlókat lehet elmondani a repülőtérrel kapcsolatban is, de ott ugyanez a közgazdasági logika egyelőre nem jutott érvényre. Azért írom, hogy egyelőre, mert elképzelhető, hogy végül mégis a magyar állam kerülhet olyan helyzetbe, hogy többségi tulajdonosa lehet a Budapest Airportnak. Mindenesetre itt és most azt rögzíthetjük, hogy az eladásra vonatkozó kormánydöntést nem indokolták meg szakmailag, a szóvivők nem próbáltak meg vagyonpolitikai irányelveket láttatni a döntés mögött.

További szempontot kapcsolhatunk be a kormány vagyoni tranzakcióinak értékelésébe, ha figyelembe vesszük a Széll Kálmán-tervben megígért, ambiciózus adósságcsökkentő pályát. Ennek értelmében 2014-re már 61–65 százalék közé kell leesnie a ma még 80 százalékos adósság/GDP hányadosnak. Ilyen körülmények között olyan nagy tere nem marad az állami vagyon-visszavásárlásoknak. Erre figyelmeztette egyébként a Nemzetközi Valutaalap nemrég a kormányt. Annak ellenére, hogy devizatartalékokból vásárolta vissza a kabinet a Mol 21,2 százalékos részesedését, amely így közvetlenül nem növeli az államadósságot, a jelentős törlesztési kötelezettségek miatt inkább a tartalékok bővítésére, mintsem szűkítésére lenne szükség. Ezért tehát igen kockázatosnak értékelte a nemzetközi pénzügyi szervezet ezt a tranzakciót.

A válságot megelőző két évtizedben uralkodó liberális doktrína értelmében az állami tulajdon eredendően rossz dolognak számított, amelyet olyan kicsire kell csökkenteni, amennyire csak lehet. A válság kitörésével együtt a liberális elmélet is hanyatlásnak indult. Ebből azonban még nem következik az, hogy az állami tulajdon bővítése minden esetben (vagy legalábbis az esetek többségében) kívánatos volna. A krízis ugyanis arra is rámutatott, hogy a kényszer hatása alatt megvalósított államosítás és az állami tulajdon ebből következő térnyerése nem feltétlenül pozitív és üdvözlendő fejlemény. A privatizáció és államosítás hamis fekete-fehér dilemmája helyett célszerű lenne az állami szabályozásnak is némi figyelmet szentelni a koncepció kialakítása során.

Sok esetben éppen a hatásosabb állami szabályozással lehet a kívánt eredményt elérni. Például az erőfölényes helyzetekben vagy a technikai monopóliumok esetében. Sajnos azonban az elmúlt két évtized negatív szabályozási tapasztalatai azt erősítették a döntéshozókban, hogy a szabályozás erőtlen, kijátszható, s csak az a biztos, ami a kezünkben van, a mi közvetlen ellenőrzésünk alatt áll. Ez azonban egyáltalán nem így van, hiszen a tartósan rosszul működő állami vállalatok (MÁV, BKV) ennek éppen az ellenkezőjét bizonyították. Nem kellene eleve lemondani a piaci versenyszabályozásról (ezalatt természetesen nem a különadók kivetését értjük), amely hosszú távra kiszámítható működési feltételt biztosíthat a nagy monopolcégek számára, miközben a vásárlók számára is védelmet nyújthat az erőfölényes helyzetekkel szemben.