Olyan közbeszerzővé válhatunk, mint amilyen adófizetők vagyunk

A világon mindenhol vita van arról, hogyan kell a közbeszerzésekről tájékoztatni a sajtót, az állampolgárt, az ellenőrző hatóságokat, akik szeretnének hiteles információhoz jutni egy ajánlattevőről vagy egy közbeszerzési eljárás során kötött szerződés legfontosabb részleteiről.

Van olyan EU-tagállam, ahol minden szerződés legfontosabb adatai nyilvánosak, van olyan önkormányzat az Egyesült Államokban, ahol csak térítés és engedély ellenében lehet fénymásolatot kérni egy szerződésről, amely közbeszerzés eredményeként köttetett. Az orosz közbeszerzési szerződéseket nem érdemes keresni, a kínai kollégák ugyanakkor nagyon érdeklődnek a Európai Unió tagállamainak korrupcióellenes és nyilvánosságot ösztönző jogi megoldásai irány.

A spektrum tehát igen széles, tökéletes megoldás azonban nem létezik. Steven Kelman professzor, a Harvard Kennedy School oktatója szerint a választás a nyilvánosság és a szabályozás, adminisztráció között minden esetben meg kell, hogy történjen, pontosabban valahol középúton van az igazság. A professzor egy ingához hasonlította, ahogy az egyes megoldások során a jogalkotók keresik az optimumot, és hol közel, hol távol kerülnek a legjobb megoldástól. A legjobbat azonban még senki sem találta ki, azaz minden egyes jogalkotónak szembesülnie kell azzal, hogy a korrupció elleni küzdelemben fel kell áldoznia olyan célokat, amelyek például a hatékonyságot, a rugalmasságot segítik elő annak érdekében, hogy minél jobban adminisztrált és ellenőrizhető, átlátható legyen a közbeszerzés. A hatékonyság és transzparencia között tehát létezik átváltás, azaz amint mindkettőt egyszerre kívánjuk támogatni, az ellenkező hatást érhetjük el.

A hazai közbeszerzésben – tipikusan a korrupció elleni küzdelemben – a minél nagyobb nyilvánosság biztosítása tűnt célszerű eszköznek, amellyel az jogalkotók évek óta egyre több adminisztratív kötelezettséget találtak ki azért, hogy az állampolgárok számára minden információ elérhető legyen. Ennek eredményeként ajánlatkérők az összes szerződés és ajánlat elektronikus közzétételére kényszerültek, melyet sokszor az elektronikus adat hiányában nem tettek meg vagy nem akartak megtenni. Az ellenőrzés elmaradt, az össznépi játék eredménye a be nem tartott szabályozás lett. Az irány lassan megfordult, és egységes központi adatbázis építése kezdődött, melynek egyik célja, hogy eljárásszinten legyenek követhetők a közbeszerzések. Ez segít a piacnak, segít a sajtónak, segít az állampolgárnak és nem utolsósorban az ellenőrző hatóságnak.

A közbeszerzési piac jelenleg újabb módosításra vár, melynek során kérdésként merül fel, vajon az inga milyen irányba mozdul. Tovább nő-e az elektronikusan közzéteendő adatok köre, vagy a standard adatszolgáltatás mellett a központi adatbázis értelmes fejlesztése lesz a prioritás.

Jelenleg a világ közbeszerzési szempontból fejlettebb területein már nem egyszerűen a „pdf-nyilvánosságot” követelik a felügyelő szervezetek. Ennél sokkal többet szeretnének. Strukturált, könnyen kereshető és elérhető adatokat, logikusan rendezett információs forrásokat, azaz felhasználóbarát nyilvánosságot. A hazai korai úttörő megoldások arra helyezték a hangsúlyt, hogy ha lehet, mindent az ajánlatkérők tegyenek közzé, azaz saját kicsi információs központokat építsenek, s fejlesszék saját honlapjukat. Azonban attól az önkormányzattól, melynek honlapján még ma is lelkesen üdvözlik az országgyűlési választások eredményét, nem várható, hogy olyan dinamikus honlapot építsen, mely alkalmas a szabályoknak való megfelelésre. A virtuális nyilvánosságot tehát, amely puszta elektronikus közzétételt céloz meg, fel kell, hogy váltsa az értelmes és strukturált adatkeresést lehetővé tevő szolgáltatások fejlesztése. Az elektronikus információszabadság tehát nem áll meg a honlapokon közzétett adathalmazoknál.

A hazai közbeszerzési nyilvánosság nemcsak a szakmát érinti, hanem az állampolgárokat, az érdekvédelmi szervezeteket, ajánlatkérőket, ajánlattevőket egyaránt. Mindenkinek másra van szüksége. Az állampolgárnak arra, hogy hozzájuthasson mindenhez, ami érdekli, a sajtónak arra, hogy olyan összefüggéseket is feltárhasson, melyek a puszta adathalmazt látva nem egyértelműek. A piaci szereplők azonban a nyilvánosságra – érthető módon – mint adminisztratív kötelezettségre tekintenek, sőt. A közszolgáltatók, melyek mindennapi tevékenységét közvetlenül érinti, hogy saját versenyző piacukon közzé kell tenni szerződéseiket vagy ajánlattevőknek ajánlatukat, ennél lényegesen kellemetlenebb helyzetbe kerülnek. Az erőltetett nyilvánosság ugyanis közvetlen hatással van saját versenyképességükre, melyet a jogalkotó ez idáig nem vett figyelembe.

Tehát több célcsoport, rendkívül heterogén és strukturálatlan adathalmaz s a nyilvánosság nyomása az, amellyel ma szembesülni kell. Ha mindent közzéteszünk, a beszerzési eljárást az adminisztratív nyilvánosság eszközévé tesszük, ha csak a legfontosabb adatokra szorítkozunk, úgy az állampolgárok szenvednek hiányt, mikor kedvenc közszolgáltatójuk honlapján nem érhetik el annak szerződéseit mellékletekkel együtt. A szakma ismert közbeszerzési jogásza a George Washington Egyetemről, Steven Schooner professzor a Magyar Ügyvédi Kamara és a Közbeszerzések Tanácsa szervezésében tartott előadásán úgy fogalmazott: a közbeszerzés elsősorban kulturális kérdés.

Ha a közbeszerzés kulturális kérdés, akkor a nyilvánosság biztosítása is a kultúra része, amelyre nem elegendő kötelezni. A hazai alakuló szabályozásnak a hazai közállapotokból kell kiindulnia és kultúrát teremtenie. Amennyiben csak újabb adminisztratív kötelezettségeket írunk elő, olyan közbeszerzővé válunk, mint amilyen adófizetők vagyunk.