Semmi sem biztos - Lumpenállamokkal került egy ligába az USA

Az üzenet minden kormány számára világos: ha már a hagyományosan a legbiztonságosabb pénzügyi eszköznek tekintett amerikai államkötvények minősége is megkérdőjelezhető, akkor egyetlen ország sem tekinthető védettnek a támadásokkal szemben. Emiatt a kérdés már nem az, hogy időszerű-e elkezdeni a deficitek csökkentését, hanem az, hogy milyen ütemben, mekkora mértékben és milyen eszközökkel kell ezt végrehajtani.

Európában Angela Merkel kancellárt tekintik elszánt adócsökkentőnek. Ő azonban csak a hangját szokta felemelni, a tetteiben sokkal óvatosabb, a jelenlegi fiskális kiigazítást ő is csak fokozatosan hajtja végre. Ahol a legkeményebb harc várható a költségvetés szanálásában, az Nagy-Britannia és az Egyesült Államok, ahol a GDP-arányos költségvetési hiányok 2010-ben meghaladták a 10 százalékot.

Londonban a miniszterelnök, David Cameron támadásban van ezen a fronton: a hivatalba lépésekor a költségvetés előrejelzését egy független testületre bízta, hogy el lehessen kerülni bármilyen kormányzati bűvészmutatványt. A miniszterelnök ezt követően bejelentett egy konszolidációs programot, amellyel a ciklikusan kiigazított deficitet a GDP 1,5 százalékának megfelelő mértékben csökkentenék minden évben, hogy a hiányt 2013-ra le tudják szállítani a bruttó hazai termék 3,5 százalékára.
Cameron arra tett, hogy a kiigazítás inkább élénkíti, semmint fékezi a növekedést. Miután erre Írország és Dánia 25 évvel ezelőtt jó példát mutatott, utóbb számos kormány kezdett el álmodozni az „expanzív hatású költségvetési megszorítások” lehetőségéről. Ezeket a kvázi csodajellegű epizódokat megvizsgálva azt látjuk, hogy az alábbi három feltétel közül legalább egynek teljesülnie kell, ha a fiskális konszolidáció recessziós hatását ki akarjuk iktatni vagy visszájára szeretnénk fordítani: a háztartásoknak csökkenteniük szükséges a biztonsági megtakarításaik mértékét, esniük kell a hosszú lejáratú kamatoknak, vagy expanzív monetáris politikával kell gyengíteni a valuta árfolyamát. Ha e három feltétel mindegyike hiányzik, akkor a költségvetési kiigazítások általában hátrányosak a növekedésre nézve.

Nagy-Britanniában nem lehet számítani a biztonsági megtakarítások felszabadítására, mert a vészesen eladósodott háztartásoknak inkább többet, mint kevesebbet kell félretenniük. Itt a hosszú lejáratú kamatok szintje is alacsony már, ezért csak a monetáris politika maradt a gazdasági tevékenység élénkítésére. A magas nyersanyagárak és a termelékenység gyenge javulása miatt azonban az infláció a vártnál nagyobb lett: a Bank of England előrejelzése szerint még 2012 elején is 3 százalék körüli szinten lesz, ez csaknem két százalékponttal magasabb, mint ami a jegybank tavalyi előrejelzésében szerepel. Ilyen környezetben inkább a monetáris politika szigorítására kell felkészülni, ami azt jelenti, hogy az utóbbi két negyedévben stagnáló brit gazdaság élénkítése fölöttébb problémás lesz. Ezért Cameron fogadása – óvatosan fogalmazva – még koránt sincs megnyerve.

Az USA hozzáállása gyökeresen eltér. A munkanélküliség a háború utáni csúcsszint közelében van, ezért Barack Obama kormányzata a fellendülés kifulladásától tartva elhalasztotta a költségvetési kiigazítást, sőt, 2010 végén újabb ösztönző intézkedéseket hagyott jóvá. Ez utóbbiakkal igyekezett kompenzálni a fölöttébb restriktív pénzügyi szabályok szerint gazdálkodó ötven állam visszafogottságának a hatását. A kiegyensúlyozott költségvetésre vonatkozó előírásoknak ugyanis erős prociklikus hatásuk van.

A rövid távon ható ösztönzés folytatása tökéletesen védhető döntés volt Obama részéről, a lépés azonban nyilvánvalóvá tette, hogy bármely jövőbeli konszolidáció mikéntjéről és üteméről nem látható semmilyen komoly gondolkodás az amerikai kormányzati körökben. Az államadósságról folytatott és a kormányzati apparátus leállásával fenyegető vitában átmeneti rendezést fogadott el a törvényhozás, a költségvetési vita ezért folytatódik. A kormányzat kiegyensúlyozott megközelítést szorgalmaz, ennek részeként az egyensúlyjavítás kétharmada kiadáscsökkentésből, egyharmada adóemelésből eredne.

Paul Ryan republikánus képviselő tervezete gyorsabb kiadáscsökkentést irányoz elő, ez egyet jelentene annak felszámolásával, ami az amerikai jóléti államból még maradt, sőt, a politikus még adócsökkentést is indítványoz. Látszólag mindkét fél az államháztartás állapotára összpontosít, de a deficitcsökkentés keretében mindegyik a saját politikai törekvéseit szeretné érvényesíteni, meghátrálásra kényszerítve az ellentábort. Sajnos – mint azt két közgazdász, Alberto Alesina és Alan Drazen korábban kimutatta – éppen az ilyen jellegű politikai küzdelmek vezetnek az államháztartási kiigazítások elhalasztásához. A küzdelem egyenlőtlen: azok, akik csökkentenék az állam súlyát és méreteit, jobban hajlanak arra, hogy azt csődbe juttassák, mint azok, akik inkább megőriznék.

Az adott helyzetben az USA és Nagy-Britannia ismét laboratóriumként működik a világ többi országa számára. A brit kísérlet kimenetele döntően befolyásolja más országok készségét a nagy horderejű kiigazítási programok végrehajtására. Az amerikai kongresszusban folyó csaták eredménye pedig irányt szab annak, hogy milyen viszonylagos prioritást kell a kiadások csökkentéséhez, illetve az adók emeléséhez rendelni. A kísérletekből levonható következtetések döntő tanulságokat tartogatnak világszerte a politikusok számára.