Trichet emeli a tétet

A Süddeutsche szerint Trichet elsőként mondta ki, hogy a lisszaboni szerződést már az aláírásakor túlhaladta az élet. A merész fogalmazás igazából elmarad a valóságtól: nemcsak a lisszaboni szerződés, de az elmúlt tíz év valamennyi szerződésmódosítása – beleértve az elvetélt alkotmányszerződést is – elmaradt attól a realitástól, hogy 2001 óta a tagállamok több mint felében közös valuta működik, anélkül hogy intézményesített közös gazdaságpolitika, EU-szinten útmutatást nyújtó, szükség esetén kényszert is alkalmazó uniós makro-gazdaságpolitika és intézményi háttér alapozná meg a létét.

Amikor egy-két éve arról kezdtek el beszélni egyesek, hogy a gazdasági válság előnyös hozadéka lehet, ha megmutatja, hol sebezhető végzetesen az európai integráció, többnyire mindenki az EU-szintű gazdasági kormányzásra gondolt. Hiszen mindenki tudta, itt volt eddig a legnagyobb a közösségi építkezés évtizedes deficitje, midőn e területen a tagországok kormányai a végsőkig igyekeztek megtartani minden kártyalapot a kezükben. Az elmúlt két év szédületesen nagy változásokat produkált e téren is, azzal a különös jellemzővel, hogy minden merésznek tűnő lépés azonnal kitermelte a következő lépés irányát és szükségességét. Két éve még csak a pénzpiacok EU-szintű szabályozása volt a tét, ma már a nemzeti költségvetések elkészítéséhez közösségi szempontokat adó „európai szemeszter” meg a közös makrogazdasági irányok és célszámok tartását jogszabályi oldalról is kordában tartani igyekvő hat jogszabálytervezet. Trichet mindehhez képest csak annyit tett, hogy még tovább ment az úton, és jelezte az idővel szükségessé váló újabb lépés(ek) mibenlétét, beleértve ebbe akár „EU-pénzügyminisztériumi” eszközök és technikák megteremtését is. (Erre írta azt Wolfgang Münchau a Financial Timesban, hogy az út végén egyfajta politikai unió vár – mégiscsak megteremtve Helmut Kohl 1990-es, maastrichti álmát.)

A nagy kérdés, hogy hányan fognak ezen az úton végigmenni? Azért nehéz erre ma egyértelmű választ adni, mert igazából nem ezt az absztrakt kérdést kell egy csapásra máris eldönteni, hanem egy sor, menet közben esedékes ad hoc problémát kell megoldani. Amelyek mögött mindig az a dilemma húzódik éppen, hogy ha nincs megoldás, akkor viszont az eddigi integrációs eredmények elvesztése lehet a romboló alternatíva. És mert az integráció egésze a tagállamok többsége szemében még mindig kellően nagy érték – elvesztése túl nagy ár volna –, ezért ezekben a helyi ügyekben szinte mindig az eggyel arrébb lépés végül az eredmény.

Ilyen alapon a tét most az euró megőrzése vagy elvesztése. Tudva, hogy az utóbbi esetében a leépülés valószínűleg nem állna meg a közös pénznél. És mert – egyelőre – a megőrzés az általános válasz, ezért végül minden újabb lépést elfogadnak, az európai szemesztert is, a „hatos jogszabálycsomagot” is. Trichet most kissé előreszaladt, meglesve, hogy mi minden jöhet még az úton. És azt vallva, hogy gazdaságpolitikai reformokban hosszú távon nincs részmegoldás: a piac előbb-utóbb úgyis kenyértörésre viszi a dolgot és kikényszeríti a teljes intézkedést – vagy a teljes visszavonulást. A maga részéről az előbbire tett, és ezt ki is mondta.

Korai ma még azon eltöprengeni, mindez mennyiben módosít majd a jövőbeni EU képén, összetételén. Annyi tűnik csak valószínűnek, hogy lesznek mindezt követni kész és képes tagországok, és lesznek tőle elzárkózók és/vagy elmaradók. Hogy mindezek ellenére együtt maradhatnak-e majd valamiféle „EU” formális keretek között, az ma még a jövő titka. A jelen realitása mindig az éppen soron következő lépés megtételében van. Akad éppen elég.