A vállalati kötvény nem csak a kivételeseké

Egy nemzetközi kötvénykibocsátás csak a top 5 hazai vállalat számára jelent reális forrásbevonási alternatívát – tartja magát mindmáig a tévhit a hazai vállalatfinanszírozási gondolkodásban. Való igaz, az elmúlt években kizárólag ez a kör helyezett el kötvényt a nemzetközi piacokon, ám látni kell, hogy a világ vezető gazdaságaiban a vállalatfinanszírozásnak ez a formája még a közepes méretű cégek számára is mindennapos – és amit fontosnak tartok hangsúlyozni: kifejezetten eredményes – gyakorlat.
Rögtön adódik természetesen a kérdés, hogy mekkora az a tranzakciós méret, amely mellett érdemes a külföldi befektetőket megcélozni. Nos, tapasztalataink szerint egy 70-100 millió eurós ügylet már képes lehet akkora érdeklődést generálni, hogy legyen értelme kilépni a nemzetközi piac(ok)ra. Ebből rögtön látszik is, hogy a nemzetközi kötvénykibocsátás a top 50 hazai vállalat számára mindenképpen, de akár a top 100 cégnek is reális alternatíva.

Ugyanakkor az is tapasztalat, hogy nemcsak a legkisebb összeget, de az egyéb akadályokat is sokszor túlbecsülik. Tény, hogy a külföldi befektetők szofisztikáltabbak, nagyobb átláthatóságot követelnek, jobban ragaszkodnak a nemzetközi pénzügyi és könyvvizsgálati szabványokhoz, valamint nemzetközi hitelminősítést is kell szerezni, ám ezek igenis teljesíthető elvárások. Arról nem is beszélve, hogy a szintkülönbség megugrásával soha nem látott perspektívák nyílnak meg: egy sikeres nemzetközi kötvényelhelyezéssel polgárjogot lehet szerezni a fejlett piacokon, ez – akár már rövid távon is – partneri kapcsolatokat, tőkebefektetői érdeklődést eredményezhet, vagy – ebbéli szándék esetén – akár a vállalat sikeres eladását is.

Nemzetközi példák azt mutatják, hogy egy nemzetközi kötvényfinanszírozás mögött a motiváció gyakran – az előnyök mellett – az alternatív megoldások hiánya. Különösen igaz ez az utóbbi időben, amióta a válság nyomán a banki forrásokhoz való hozzáférés lehetőségei jelentősen beszűkültek, a közép- és hosszú lejáratú hitelek pedig drágává és nehezen elérhetővé váltak. Ráadásul a Bázel III pénzügyi rendszer életbelépésével a helyzet tovább romolhat; a tőkemegfelelési és likviditási mutatók szigorítása ugyanis tovább mérsékelheti a bankok – amúgy is igen lanyha – hitelezési aktivitását.

A magyar vállalkozásokra nézve az utóbbi folyamatok különösen negatívan hatottak/hatnak, hiszen tapasztalataink szerint a cégek idehaza jellemzően egy, legfeljebb két banki partnerrel állnak kapcsolatban (egyéb finanszírozási megoldások pedig szóba sem jönnek), s ez törékeny finanszírozási helyzetet eredményez. Nyugat-Európában a cégek más modellt követnek: diverzifikálják a forrásaikat, ami egyrészt több banki partnert, másrészt pénz- és tőkepiaci típusú finanszírozási forrásokat jelent.

Az előnyök mellett ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a kötvénypiacok folyamatosan követik a nemzetközi gazdasági hangulatot, a piac napról napra változik, ezért előfordulnak nehezebb időszakok, sőt, a kötvénykibocsátás nem minden időpontban lehetséges. Ezért a kötvénypiacokon is türelmesnek kell lenni, a felkészülést időben el kell kezdeni, és az ideiglenes megoldásokra is fel kell készülni, hogy a kibocsátás megfelelő piaci körülmények között történhessen.

Látható tehát, hogy van megoldás – mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a nemzetközi vállalati kötvénykibocsátások időarányos értéke az idén a Dealogic adatai szerint az ötszöröse volt a 2008-asnak –, csak merni kell élni vele. Befektetési bankárként persze értem, hogy egy magyar vállalat, amelynek nincs nemzetközi tapasztalata, miért tart egy ilyen típusú tranzakciótól. Való igaz, egy nemzetközi kötvénykibocsátás speciális szakértelmet kíván, helyismeretet, befektetői kapcsolatrendszert, rálátást a piacokra, ám ez a szakértelem elérhető idehaza – éljünk vele.