Már nem sokáig kezelhető az önkormányzati adósság

Jelentős mértékű és önmagában komoly veszélyt hordozó adósságtömeget nem csak a lakossági devizahitelek kapcsán vizionálnak a sajtóban, sokan hasonló veszélyforrásnak tartják az önkormányzatok néhány év alatt 600-ról 1200 milliárd forintra duzzadt hitel- és devizakötvény-állományát is. A probléma kezelésére pedig mentőcsomagot sürgetnek. Csakhogy a két szektor gondja a hasonló vonások ellenére nem egyforma súlyú.

A háztartások egy része egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül, ezt jelzi az is, hogy a korábbi 100-110 ezerről 130 ezer körülire nőtt azon jelzáloghitelek száma, amelyeknél a bankok érvényesíthetik az ingatlanfedezetet. Ezekben az esetekben tehát közvetlen állami beavatkozásra is szükség lehet, ha azt a szociális szempontok indokolják. Az otthon elvesztése ugyanis olyan folyamatokat indíthat el, amelyek visszafordítása később jóval nagyobb kiadást jelenthet a társadalomnak.

Az önkormányzatok adósságai is jelentős mértékűek, de helyzetük közel sem olyan súlyos, mint például a lakossági jelzáloghiteleseké. A hazai önkormányzatok GDP-hez mért eladósodottsági rátája 5 százalék körüli, ezzel az uniós országok között a középmezőnyben tartózkodnak. Komoly kockázatokat hordoz viszont a lakosságihoz hasonlóan gyorsan megnőtt devizakitettség. Az önkormányzati adósságok fele devizaalapú. Itt is rossz folyamat indult el azzal, hogy a pusztán forintbevétellel rendelkező önkormányzat más devizanemben adósodott el. A többnyire svájcifrank-alapú és 15-25 éves lejáratú önkormányzati kötvénykibocsátások 2006–08 között szaporodtak meg. A kötvényadósság 2006-ban még csak 28 milliárd forint volt, 2010-ben azonban már forintban számolva 610 milliárdra rúgott. A hitelfelvételi kedv azonban már korábban élénkülni kezdett, sok település élt ugyanis a Magyar Fejlesztési Bank refinanszírozásával felvehető 15-20 éves fejlesztési hitellehetőséggel, amelyet eurókamatszinten, állami árfolyam-garanciával nyújtottak a bankok.

Mindez önmagában nem jelentett volna problémát. A gondot az okozza, hogy az alacsony svájcifrank-kamatok miatt kezdetben olcsónak látszó és szabadon felhasználható kötvényforrást sokszor költségvetési lyukak befoltozására vagy közvetlen bevételt nem hozó beruházásokra, például közterek szépítésére költötték el. A forrásbőség eredményeképpen nem a feladatok szűkítésével, jövedelemtermelő vagy költségracionalizáló beruházásokkal hozták egyensúlyba a költségvetést, hanem sok helyütt erőn felül vállalták azok teljesítését.

Az adósságprobléma kezelését segíti ugyanakkor, hogy az nem robbanásszerűen jelentkezik, a tőke törlesztését ugyanis jelentős, általában három-, de akár ötéves türelmi idő után kell megkezdeni, így az időben elindított reorganizációval kordában tartható a folyamat. Botorság lenne azonban bármely önkormányzatnál akkora állami mentőövre várni, amely az önkormányzatok helyett rendezné a felgyűlt adósságot. Aligha lehet például arra számítani, hogy a formálódó új önkormányzati finanszírozási rendszer keretében az állam nemcsak feladatokat, de adósságállományt is átvesz. Ennek nyilvánvaló költségvetési korlátai is vannak.

Egy új finanszírozási rendszer ugyanakkor jelentős segítséget is nyújthat, mivel az intézmények működését jelenleg a helyi önkormányzatok a normatívákon felül a saját bevételeikből is finanszírozzák. Amennyiben e bevételekből több marad az önkormányzatoknál, úgy a kötvényekből eredő törlesztések könnyebben kigazdálkodhatók, így akár hosszú távon is megoldás születhet a problémára.

Az állam leginkább a szabályozási munka felgyorsításával, s így a bizonytalanságok eloszlatásával segíthet. Az önkormányzatoknak arra kellene törekedni, hogy a bevételeik és feladataik újragondolásával állítsák helyre a költségvetésük egyensúlyát, és az adósságrendezés kényszerfolyamatát elkerüljék. Korábban kevés példa volt adósságrendezésre. Az elmúlt 15 évben mindössze negyven eljárás indult, elsősorban kisebb költségvetésű településeken. A veszélyt azonban jelzi, hogy egy éve már több nagyobb város, nemrég pedig egy megyei önkormányzat is az adósságrendezés eme módjára kényszerült. Az önkormányzati kilátásokat hosszú távon meghatározó, a finanszírozási rendszert is várhatóan átalakító új önkormányzati törvényre ugyanakkor csak őszszel lehet számítani.

A szabályozási bizonytalanság ellenére is lépniük kell az önkormányzatoknak. Saját érdekük ugyanis, hogy elkerüljék a vagyonelemek részbeni kényszerértékesítésével járó adósságrendezést, és sorsukat kezükbe véve egy megfelelő reorganizációs tervvel, vállalható megszorításokkal álljanak talpra. S bár biztos lesznek olyan önkormányzatok, amelyek mégsem kerülhetik el a jogi kényszerpályát, a többségnél vannak tartalékok, például üresen álló és bérbe adható vagy más módon hasznosítható ingatlanvagyon, amelyeket mozgósítva növelni lehet a bevételeket. Ha pedig egy önkormányzat lép, akkor a bank is partner lesz. A hitelező banknak ebben az esetben – ahogy a lakáshiteles ügyfeleknél is – a fizetőképesség helyreállítása a cél, s nem a fedezetek értékesítése. Az önkormányzati törekvéseket a hitelek futamidejének hosszabbításával, esetlegesen tőketörlesztési moratóriummal tudja támogatni.

A szabályozási bizonytalanság nehezíti ugyan a munkát, de banki szemszögből sem odázza el a szükséges lépéseket. Lehet, hogy mozgó célpontra kell lőni, de mégis meg kell próbálni. Valószínű ugyanis, hogy az új finanszírozási szabályok esetén sem kell kidobni az addig megszületett reorganizációs terveket, legfeljebb módosítani kell majd azokat. Az önkormányzatok pedig biztosak lehetnek abban, hogy banki partnerük több évtizedes múltra visszatekintő számlavezetői, hitelezői kapcsolat után nem engedi majd el a kezüket. Az adósságprobléma ugyanis most még kezelhetőnek látszik.