Soros az euró hiányosságairól - B tervre van szükség

Az EU építészei úgy teremtették meg a szükséges politikai akaratot, hogy egyaránt merítettek a II. világháború súlyos emlékéből, a szovjet fenyegetésből, és azokból a reményekből, amelyek a nagyobb fokú integrálódás előnyeihez fűződtek. A folyamat a saját sikerei nyomán önmagát erősítette, és amint a Szovjetunió összeomlott, a német újraegyesítés adott új lökést a továbblépéshez.

Németország felismerte, hogy az újraegyesítést csak az európai egyesülés továbbvitelének keretei között tudja végrehajtani, és késznek mutatkozott az ezzel járó ár megfizetésére. A nemzeti érdekeket kísérő konfliktusok elsimítását Németország azzal segítette, hogy egy kicsivel többet tett az asztalra. Ennek folytán az európai integrációs folyamat valamikor a maastrichti szerződés és az euró bevezetése tájékán elérte csúcspontját.

Az euró azonban tökéletlen valutának bizonyult: volt mögötte központi bank, de nem volt központi kincstár. A rendszer tervezői tisztában voltak ezzel a fogyatékossággal, hitték azonban, hogy a továbblépéshez meglesz a közös politikai akarat, amint arra szükség mutatkozik. Ez az, ami nem történt meg, részben mert az eurónak voltak további hiányosságai, amelyeknek az egységes valuta tervezői nem voltak tudatában. Az euró építészei abban a téves felfogásban tevékenykedtek, hogy a pénzügyi piacok korrigálni tudják a saját túlkapásaikat, ezért a szabályokat csak a közületi szektor kilengéseinek megfékezésére állították be – ráadásul túlságosan az államok saját belátására hagyatkoztak.

A túlkapásokra azonban döntően a magánszektorban került sor, miután a kamatszint-konvergencia jelentős gazdasági divergenciát váltott ki. Az alacsony kamatszint a gyenge tagállamokban ingatlanbuborék létrejöttéhez vezetett, miközben a legerősebb tagállam, Németország – az újraegyesítés terhei miatt – nadrágszíjmeghúzásokra kényszerült. Időközben az egész pénzügyi rendszert korrumpálta a kétes pénzügyi eszközök, instrumentumok és a silány hitelezési gyakorlat terjedése.
A német újraegyesítés integrációs hajtóereje azonban egy idő után kiesett, az érlelődő pénzügyi válság pedig dezintegrációs hatásokat váltott ki. A döntő mozzanat a Lehman bankház bukása után jött el, amikor a hatóságoknak szavatolniuk kellett, hogy a rendszer egésze szempontjából fontos intézmények közül több ne omolhasson össze. Angela Merkel német kancellár akkor kitartott azon álláspontja mellett, hogy ne legyen közös, uniós szintű garancia, és minden tagállam maga szavatolja a saját intézményeinek épségét.

A pénzügyi válság arra kényszerítette a szuverén államokat, hogy az összeomló hitelek helyébe a sajátjaikat állítsák, és ezt minden tagállamnak magának kellett megtennie, megkérdőjelezve számos európai állam hitelképességét. A kockázati felárak sávja ekkor kezdett széthúzódni, majd az egész euróövezetet fokozatosan felosztották hitelező és adós államokra. Németország ebben az időben hajtott végre 180 fokos fordulatot, mert az integráció motorjából a „transzferunió” fő ellenzőjévé lépett elő.

Ez vezetett a kétsebességes unió létrejöttéhez, amikor az adós államok süllyedni kezdtek a tartozásaik súlya alatt, a többleteket felhalmozó államok pedig haladtak előre. A legnagyobb hitelező, Németország diktálni tudta a támogatás feltételeit, amelyek büntető jellegűek voltak, miközben az adós államokat a fizetésképtelenség felé szorították. A németek annyiban nyertek az euróválságon, hogy az egységes valuta hanyatlása tovább növelte a versenyképességüket.

Amint az integráció dezintegrációba csapott át, az európai politikai establishment magatartása is visszájára fordult: az egyre szorosabb integráció követelése helyébe a status quo megőrzésének célja került. Amint pedig a súlyosan eladósodott országok egyre közelebb kerültek a fizetésképtelenséghez, az új nacionalista pártok is mind erősebbé váltak (például Finnországban az Igazi Finnek pártja).

Az európai politikai establishment a fentiek ellenére azt hangoztatja, hogy a status quo megőrzésének jelenleg nincs alternatívája. Eközben a pénzügyi hatóságok egyre elkeseredettebb lépésekhez folyamodnak, hogy időt nyerjenek. Az idő azonban ellenük dolgozik: a kétsebességes Európa fokozatosan távolítja egymástól a tagországokat. Görögország egy rendezetlen csőd vagy leértékelés felé halad, aminek a következményei beláthatatlanok.

Ha ezt a kíméletlen folyamatot szeretnék megállítani vagy visszafordítani, akkor mind Görögországnak, mind az euróövezetnek sürgősen el kell fogadnia egy B tervet. A görög csőd talán elkerülhetetlen, de rendezetlennek nem kell lennie. Ha ennek a fejleménynek bizonyos fertőző hatását nem is lehet kivédeni, a fennmaradó euróövezetet védőkerítéssel kell elhatárolni. Ez azt jelenti, hogy meg kell erősíteni az euróövezetet, amihez szükség lenne eurókötvényekre, és valamiféle – az övezet egészére kiterjedő – betétbiztosítási rendszerre.
Az európai elitnek vissza kell térnie az unió megteremtését irányító elvekhez, felismerve azt, hogy a valóság megismerése mindig és eredendően tökéletlen, a felfogásunk mindig elfogult valamilyen irányban, az intézményeink pedig tele vannak hibával. Egy nyílt társadalom nem tekinti szentnek és sérthetetlennek az éppen hatályos rendezéseket, megenged alternatívákat, ha az irányadó rendezés alkalmatlannak bizonyul.

Mobilizálni kellene az Európa-párti csendes többséget azon eszme mögé, hogy a status quo elviselhetetlenné válásakor európai – és nem nemzeti – megoldások után kellene nézni. Az „Igazi Európaiak” táborának túl kellene szárnyalnia az „Igazi Finneket” és más Európa-ellenes erőket, akár Németországban, akár máshol.

A szerző a Soros Fund Management elnöke