Tusk "Több Európát" beszéde inkább csak irritál, de nem hatásos

„Több Európát”: minden problémára közösségi megoldásokat szorgalmazott Donald Tusk lengyel kormányfő, miközben élesen kikelt a nacionalizmus és a protekcionizmus ellen. Általános politikai hitvallásnak feltétlen tetszetős, legitim és a maga helyén még hasznos nyilatkozat is volt. Soros EU-elnökségi programbemutatóként azonban lehet, hogy arányt, időzítést és pozíciót tévesztett.

Tekintsünk most el attól, hogy az elnökségi országnak ma már egyébként sem az az alapvető dolga, hogy „irányt mutasson” az uniónak és politikailag „vezesse” (valamilyen irányba) az EU-t. Erre ott van az Európai Tanács (ET), a 27 tagállam állam- és kormányfőjének tanácskozó testülete, valamint a tanácskozásaik között folyamatosan szolgálatban lévő állandó ET-elnök. Donald Tusnak természetesen lehet véleménye ET-szintű politikai ügyekről, de ennek primer kinyilatkoztatási fóruma az Európai Tanács ülése, ahol az egyik tagország vezetőjeként igyekezhet hatni a többiekre azért, hogy a közös álláspont majd a lengyel törekvésekhez is közelítő legyen. EU-elnökségi programbeszédként azért volt kissé szereptévesztés mindezt bejelenteni, mert részint elnökségként azt kell képviselnie, amire – miniszteri tanácsi szinten – a mögötte lévő huszonhetek felhatalmazták, nem pedig azt, amit ő egyedi tagállamként gondol. Részint pedig, ha elnökségként fogalmaz meg EU-szintű politikai irányokat, akkor ezzel óhatatlanul az éppen erre a szerepkörre létrehozott ET-elnök hatáskörébe téved. Amit bizonyosan elnéznek neki egyszer, ha ilyen ceremoniális alkalommal teszi, de aligha fog jó vért szülni, ha a jelenség visszatérő marad. (Miként ilyen előzetes morgolódásoknak — egyelőre még csak nagyon a színfalak mögött — már van is jele Brüsszelben, ahol akad, aki attól tart, hogy elnökségként a választásra készülő lengyel kormány a politikai fontoskodás másokat irritáló hibájába eshet.)

A múlt heti Tusk-beszéd igazi baja azonban nem is ez volt, hanem az, hogy úgy hangzott, mintha nem számolna a tényleges helyzettel. Az üzenet, miszerint nem szabad hagyni, hogy válságos időkben nacionalista, protekcionista reflexek kikezdjék, idővel szétverjék az integrációs eredményeket, teljesen helyénvaló. De mintha számításon kívül hagyná, hogy amely ország kapcsán ilyen problémák mostanában felmerültek – Dánia, Finnország, Hollandia, helyenként még Németország is, nem beszélve az örök euroszkeptikus britekről –, ott többnyire nem a kormány gerjeszt ilyen indulatokat, hanem a mögöttük álló közvélemény nyomja őket ilyen irányba.

A válság egyik logikus következménye volt a globális – de legalábbis EU-szintű – megoldások keresése, főként, hogy az unión belül a közös pénz révén a tagországok többsége amúgy is jelentősen egymásra van utalva. Aminek a legtöbb esetben a honi társadalmi reakciója a „lokalizáció”, a helyi értékek, érdekek hangsúlyozottabb védelmének igénye. Ebben nincsen semmi meglepő, előre kiszámítható volt megjelenése, de attól még ott van, parlamenti erővé vált, helyenként láthatóan már kormányozni sem igazán lehet figyelembe vétele nélkül (hollandok, dánok, részben finnek). Ilyen helyzetben harciasan nekimenni a harapófogóba került kormányoknak lehet tetszetős az ügyekre ilyen szempontból semmilyen befolyással nem bíró Európai Parlamentben, de nem fogja meghatni sem az egyes országokban ellenségessé váló közhangulatot, sem az őket meglovagoló, kormányokat sakkban tartó politikai szélsőségeket. Magyarán: uniós szintű beszédekkel nem lehet belpolitikai képleteken módosítnia – irritálni, még jobban valami ellen hangolni már inkább –, lehet viszont EU-tagtársakat elidegeníteni, együttműködésben (kioktatottként) elkedvteleníteni.

Persze Tusk is választásra készül, és Lengyelországban ma kivételesen népszerű az EU. De mindezzel aligha könnyítette meg féléves tényleges elnökségi teendői elvégzését.