Válságdominó - Miért nem a a méret számít?

A görög államadósságnak kevesebb mint a fele van magánbankok (nagyrészt helyiek) kezében. A Barclays Capital becslése szerint a globális mértékben jelentősnek számító bankok közül csak kevesen tartanak a legjobb minőségű (Tier 1) tőkéjük 10 százalékához közeli hányadot görög államkötvényben, többségük esetében ez az arány sokkal alacsonyabb. A rendszerszintű kockázatok szempontjából tehát Görögország nem tekintendő fontos gazdaságnak.

Van azonban néhány ok, amely miatt a görög válság mégis jelentős tovagyűrűző hatással fenyeget, elsőként az olyan súlyos feszültségekkel terhelt európai államokra, mint Portugália, Írország vagy akár Spanyolország, esetleg Olaszország. Néhány amerikai pénzpiaci alap is jelentős befektetéseket hajtott végre az érintett bankok által kibocsátott eszközökbe. Vannak továbbá különféle származékos termékek, például a CDS-ek (Credit Default Swap), amelyek révén a görög kötvényeket kézben tartó bankok biztosították magukat a fizetés megtagadásával szemben. Amennyiben a CDS-kezességek kibocsátása néhány pénzügyi szolgáltatóra összpontosulna, akkor ezek az intézmények óriási kockázatokkal szembesülnének, nagyobbakkal, mint a görög adósságpapírok elsődleges felvásárlói. Azt azonban senki sem tudja, hogy ezekből a termékekből ki, hol és mennyit tart kézben, illetve csökkent vagy növekedett-e általuk a kockázatok szintje, mivel a CDS-termékeket nem nyílt és átlátható tőzsdei forgalomban adják-veszik.

Görögország nehézségei magukkal hozzák az euró menedzselésével kapcsolatos problémák sorát, csakúgy, mint a valutapiacok rendezetlen viselkedésének kockázatát. Ez a gazdasági bizonytalanság növekedésével fenyeget, negatívan befolyásolva az amúgy is gyengélkedő globális élénkülést. Mindezekből világosan látszik, hogy a világgazdaság valójában milyen nagy mértékben érdekelt a görög kilábalásban. A gondolatsort továbbvezetve: gyökeresen eltérő példaként vehetnénk például Jemen sorsának alakulását. Görögország és Jemen között nincs semmilyen számottevő hasonlóság, egy kivételével: mindkét állam esetében óriási a kontraszt a saját szerény méretei és a bajainak potenciálisan hatalmas tovagyűrűző hatása között. Jemenben a GDP alig 10 százaléka a görögországinak, és a globális kibocsátásból mindössze 0,05 százalékos hányadot képvisel, miközben a gazdasága nem kapcsolódik jelentősen a nemzetközi pénzügyi rendszerhez. Jemen lakossága azonban megközelíti Szaúd-Arábiáét, és a közöttük lévő határ ellenőrzése fölöttébb nehéz. Márpedig ha folytatódik a káosz Jemenben, és megerősödnek a szélsőséges elemek, akkor destabilizálódhat egész Szaúd-Arábia, veszélyeztetve az ottani olajtermelést. Ez esetben az energiahordozó ára akár a hordónkénti 150 dolláros szintre vagy a fölé is felszökhet, ez súlyos csapást jelentene a globális gazdaság számára.

Hasonló példákkal korábban is találkozhattunk. Emlékezzünk csak az 1997-es ázsiai pénzügyi válságra, amely Thaiföldön – egy szintén szerényebb méretű gazdaságban – vette kezdetét. Az akkori eset azt példázza, hogy a kereskedelemben, a pénzügyekben, valamint a természeti erőforrások hasznosításában létrejött nagyfokú egymásrautaltság miatt kisebb országok vagy problémák is válhatnak globális, rendszerszintű kockázatok forrásává.

Mindennek következményei lesznek a globális gazdasági kormányzás kialakítására nézve, amelyek megértésére és kezelésére alkalmassá kell válnunk. A 2010 novemberében tartott szöuli G20-csúcsta-lálkozón a megjelent államok vezetői arra biztatták a Nemzetközi Valutaalapot, illetve a Pénzügyi Stabilitási Fórumot (FSF), hogy fejlesszen ki egy előrejelző rendszert a globális pénzügyi kockázatok észlelésére, és elemezze ezek tovagyűrűző hatását a nagyobb gazdaságokra (Kínára, az USA-ra, Nagy-Britanniára, Japánra és az euróövezetre). A tovagyűrűző hatásról szóló jelentést jelenleg épp az IMF igazgatótanácsi szintjén vitatják meg. A valutaalap vezérigazgatójának összesítő jelentése várhatóan az IMF-tagállamok szeptemberi tanácskozásán kerül az intézmény keretében működő Nemzetközi Pénzügyi és Monetáris Bizottság elé. Ez a lépés – ha komolyan veszik – lehetővé tenné a világgazdaságban meglévő kölcsönös függőségi viszonyok mélyebb feltárását. Egyúttal javíthatná az IMF legitimációját, az intézményt ugyanis nem lehetett fairnek és pártatlannak tekinteni mindaddig, amíg a makrogazdaság felügyeletét ténylegesen csak a fejlődő államokra alkalmazták, kihagyva a G7 csoport tagjait és más gazdag országokat.

Mint azt a fenti példák igazolták, egy-egy ország rendszerszintű fontossága nem csak méretek kérdése. Ami igazán számít, az a kölcsönös kapcsolatok rendszere, amellyel egy ország, egy intézmény vagy azok csoportja (például a Lehman Brothers, az AIG) a tágan vett világgazdasághoz kötődik. A rendszerszintű kockázatok felügyeletének előretekintő, proaktív módon kell tesztelnie és elemeznie a kölcsönös kapcsolatokat, hogy időben el tudja képzelni az „elképzelhetetlen” dolgok esetleges bekövetkeztét. Azt ugyanis meg kellett tanulnunk, hogy a rendszerszintű kockázatok teljesen váratlan helyeken bukkannak fel.
A kölcsönös függőség sokkal komplexebbé vált, mint volt akár csak egy évtizede. A Nemzetközi Valutaalapot ezért fel kell hatalmazni az esetleg felbukkanó makrogazdasági és pénzügyi kockázatok elemzésére, egy korai előrejelző rendszer létrehozatalára, illetve a lehetséges megelőző gazdaságpolitikai lépések indítványozására. A valutaalapnak – a csaknem teljes körű tagsága és gárdájának szakértelme folytán – képesnek kell lennie hatékony és sokoldalú felügyelet ellátására, feltéve, ha felgyorsítja a saját belső irányításának reformját. Az ellátandó felügyeleti szerep így válhatna mindenki érdekévé.