Bizony, nekünk válság kell

A válság rossz dolog – tartja a közvélekedés, ám a kézenfekvőnek tűnő állítás csak részben igaz. A 2008-at megelőző évtizedekben a fejlett országok kormányai és jegybankjai ennek jegyében igyekeztek kisimítani a piacgazdaságokra jellemző kisebb-nagyobb ciklikus hullámvölgyeket.

Törekvésük érthető volt: a politikusok igyekeztek megkímélni választóikat a nehézségektől, a monetáris hatóságok pedig független szereplőként őrködtek a stabilitás felett. Sikereik nyomán úgy tűnt, a kilengések jól kezelhetők. Ám épp a 2008-ban kezdődött pénzügyi és gazdasági krízis mutatta meg, hogy az állam nem mindenható: a kisebb, megtisztító erejű recessziók elkerülésének ára a káros magatartások folytatódása, az eszközbuborékok felfúvódása volt, amely végül még súlyosabb visszaesést idézett elő.

Az amerikai Lehman Brothers bankház bedőlése után a kormányok és a jegybankok a régi recepthez nyúltak a tovagyűrűző hatások csillapítására: a monetáris és fiskális élénkítéshez (utóbbihoz részben az úgynevezett automatikus stabilizátorokon keresztül), valamint a bajba jutott pénzintézetek és vállalatok megmentéséhez. Ahogy az sejthető volt (Keynes és az ingyenebéd, VG, 2009. június 12.), az eredmény katasztrofális: az államadósságok és a jegybanki mérlegek óriásivá duzzadtak, miközben a magánszektor növekedése csak nem akar önfenntartóvá válni. Ördögi kör kezd kirajzolódni, amelyből egyre nehezebb kitörni.

Miért más ez a válság, mint a korábbiak? Egyrészt már a puszta méretei miatt is. Másrészt nem csupán a szokásos ciklikusságról van szó, hanem a felhalmozott magán- és állami adósságok lassú leépítéséről, amely évekre beárnyékolja a növekedési kilátásokat. Harmadrészt: a drasztikus fogyókúrára kényszerült vállalatok még jó ideig nem terveznek beruházást vagy létszámbővítést, így a korábban elbocsátott munkaerő egy része tartósan állástalan maradhat. Negyedrészt: a válságot előidéző pénzügyi szektor megregulázása, amelyet ráadásul egyesek elégtelennek tartanak, tovább ronthatja a finanszírozási környezetet. Aztán ott vannak még a feltörekvő gazdaságok kereslete miatti magas árupiaci árak vagy az euróövezetet szétfeszítő intézményi és versenyképességi problémák, amelyek mind sötét jövőt vetítenek előre.

Nem vitás, hogy ebben a környezetben a fejlett világnak változnia kell. Hozzá kell nyúlni az érinthetetlennek hitt, ámde fenntarthatatlan egészségügyi és nyugdíjkiadásokhoz, nagyobb hatékonyságot szükséges kicsikarni az állami szférától, a még állásban lévőknek pedig bele kell törődniük fizetésük csökkentésébe. A vállalatokat is nagyobb versenyre szükséges serkenteni, rossz üzleti döntéseikért pedig vállalniuk kell a felelősséget. De mindenekelőtt: le kell számolni a hitelből finanszírozott „jólét” illúziójával, akár állami, akár egyéni szinten. Ez azonban nem valamiféle új gazdasági modell átvételét jelenti, épp ellenkezőleg: visszatérést a nyugati piacgazdaság gyökereihez.

A mostani válság segíthet ebben. A politikusok a világon sehol sem lelkesednek azért, hogy az őket támogató választók és üzleti körök „szerzett jogait” csorbítsák, még ha belátják is azok szükségességét. A külső kényszer egyrészt felgyorsítja az állami vezetők kompromiszszumkeresését, másrészt a közvélemény előtt is könnyebbé teheti a korábban ellenzett változások elfogadását.

A hosszú távú előnyökért áldozatvállalásra különösen képtelen magyar társadalom és politikai elit számára még inkább fontos lehet a külső kényszer ereje. Példa rá a Bokros-csomag, a Gyurcsány-féle kiigazítás, Bajnai szakértői kormánya vagy a Széll Kálmán-terv (amely hamarosan kevés lehet). A válság most két csatornán is segíthet Magyarországnak. Egyrészt a sokba kerülő tavalyi tévelygések után ráterelheti a gazdaságpolitikát a helyes útra. Másrészt megkönnyítheti a kormány dolgát abban, hogy a félrevezetett lakossággal elfogadtassa a szükséges reformokat.
Bizony, nekünk válság kell.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője