Lépéskényszer

A G7 összehangolt fellépést ígért, az Európai Központi Bank kötvényvásárlásokba kezdett, az amerikai Federal Reserve hasonlót fontolgat. Ezek azonban tüneti kezelések, amelyek legfeljebb időnyerésre jók.

Ma már világosan látszik, hogy a Lehman Brothers 2008-as csődje után világszerte meghirdetett, keynesi ihletésű válságkezelés megbukott (Kínában is, csak ott ez később kerülhet felszínre). Fenntartható növekedést nem teremtett, ellenben óriási adóssághegyeket hagyott maga után. Azok a politikusok, akik a magánszektor mielőbbi talpra állásában bíztak, csalatkoztak: bár a vállalati profitok jól alakulnak, a cégek ezt jórészt a munkaerő tartós leépítésének köszönhetik. A foglalkoztatottság csökkenése pedig – kiegészülve a magánszektor hitelállományának elkerülhetetlen és elhúzódó leépítésével – rossz hír a várva várt növekedésre nézve, ez viszont az államadósságok lefaragását is megnehezíti. A gúzsba kötött kormányok helyett most már csak a jegybankok tudnak beavatkozni, élénkítő akcióik sikere azonban legfeljebb átmeneti lehet, súlyos mellékhatásokkal.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a politikusok problémakezelése túl lassú a piacok számára. Bár a válság korábban soha nem látott és remélt – jóllehet fájdalmas – szerkezeti reformokat kényszerített ki a fejlett világban, a késlekedés miatt immár ez is kevés lehet. Vigaszul legfeljebb az szolgálhat, hogy jó pár év múlva ezek az országok egészségesebb alapokkal és gazdagabb tapasztalatokkal kerülhetnek ki a mostani viharból.